Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 4. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (IV.)

És itt kell megkülönböztetnünk az ellen-áldozat és a rokon-áldozat fogalmát. (Pro és kontra.) Az abszolút ellen-áldozatban az áldozó és a föláldozott érdekei teljesen különböznek. Az abszolút rokon-áldozatban az áldozó és az áldozott érdekei azonosak, vagy nagyon hasonlók, noha az áldozottban bizonyos feszültség mindig feloldhatatlan. (Ez a feszültség: feláldozottságában utolsó élet-reflexe,amelyben vállalás és nem-vállalás még egyszer utoljára konfliktusba kerül, hogy aztán átadja magát a vállalásnak, a felismert cél érdekében. Innen van, hogy általában az áldozatnak van egy felkészülési-felkészítési mozzanata: ebben az áldozó és áldozott hozzászoknak az áldozat gondolatához. Az áldozat pillanatában az említett feszültség, konfliktus felvillan még, de már elnyomja a győző vállalás köde, tompasága. Az áldozatvállalás pszichológiájában gyakori az önszuggesztiós elem is. Ha viszont a fanatizmus elhatalmasodik

— ismét az áldozat etikai csonkulásáról beszélhetünk, mert itt a tudatról való lemondás, végül is: az énről való lemondás vagy én-szűkülés — gyengíti az áldozatot. Míg a ,,normális” — nem fanatikus — áldozónál vagy áldozatnál épp én-kiegészülésről, éntágulásról van szó, ha racionálisan is „átéli” az áldozat aktusát. Távol álljon tőlünk, hogy bármifajta moralista elemzés csapdájába essünk, merthogy ilyen alaposan igyekszünk mindezt elemezni, ám azt is tudnunk kell: a cselekvések etikai megítélése még a leghidegebben vizsgálódókból,aviviszekciós stílusokból sem hiányozhat: a fölvett szemszög, a minősítés „szemrése”,amivel nézzük a vizsgáltat, máreleve tárgyhoz való viszonyulást hordoz, ami nem mentes az affektiv, s egyben etikai mozzanattól. Lukács György egy helyütt ragyogóan elemzi például: miért is nem „tárgyilagos stílus” a naturalizmus, noha annak hirdeti magát. Nézzük meg summázva, miért? Ti.: így az esetlegesek és nem-esetlegesek — részek, részletek — egyenlősítése következik be, amely nivellálás eleve alkotói szubjektivitást, a vizsgálódó önkényét tükrözi a részletek minősítetlen „ömlesztése” által. Ha — teszem azt — egy tudós, aki „abszolút módon” tárgyilagos: a mikroszkópját a vizsgált egy bizonyos részére helyezi, válaszolnom kell: miért épp ide, és nem arra a másik részre helyezte a lencsét? A kiválasztásban eleve „beállítás” van, az én mindig aktuális szándéka, az aktuális én akarata stb. Mindez az itt tárgyalt kérdésre is vonatkozik. A legszárazabb elemzés sem mentes a konfesszióktól. Egészen más kérdés a tárgyi stílus: vagyis tárgyaknak kijáró pontossággal leírni mindent, amire például az „új regény” törekszik. Viszont itt meg óhatatlanul visszacsempésződnek az animista mozzanatok. Maguk a tárgyak is élni kezdenek a lelkes leírás által, kitüntetett fontosságot kapnak, „megnőnek”.) Nyilván a két áldozat-forma (ellen- és rokon-áldozat) abszolút tiszta formában aligha jelentkezik, mert mint mondottuk — az abszolút ellen-áldozat végül is gyilkosság, az abszolút rokon-áldozat pedig valamiféle öngyilkossági forma. (Arról itt nem szólunk, hogy van közvetlen és közvetett áldozat: amikor én döntök úgy, hogy én leszek az áldozat, és van a közvetett, amikor valaki, aki nagyon szeret, feláldoz engem

— velem egyetértve, ha ember vagyok, ha pedig tárgy — részéről közömbösen, semlegesen, de birtoklója —az áldozó-részéről persze nem-semlegesen. Ezek az összefüggések úgyis kiderülnek elemzésünkből — épp a szabadság-vizsgálat kapcsán. Nyilván a tárgyi áldozat esetében nem őt, hanem önmagámból áldozok egy részt: az ő sze- retetét, a hozzá való ragaszkodásomat.)

Vegyük a „lemondást”. A „lemondás” mint konkrét áldozati forma, ha kényszerlemondás — megszűnik áldozativá lenni (etikai értelemben). De az olyan „egy-szenve- délynek-élés”, amelyben „megfosztom magam” más élvezetektől, csak azért, hogy a legnagyobb szenvedélyemnek élhessek — szigorúbban ítélve — szintén kívül esik az áldozatiságon. Az első esetben az abszolút külső, a másodikban az abszolút belső kényszer szünteti meg az áldozatiságot.

68