Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 4. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (IV.)

áldozat volt stb. Világos, hogy eme, már régen is felhozott, ellentmondások a fenti gondolatmenetben nem tűnnek el.

Viszont az áldozat mítoszi értelmezése költőileg igen nagy érték. A ,,mítoszi” ilyen értelemben tehát eleve költői dimenzió,„hiperbolás képi filozófia”, „hiperbolás képi etika” stb. A csak hasznosság szerint ítélt cselekedeteinket egy tágabb idő- és térperspektívába vonja, kilendít a csak-utilitárius szférából, a csak-praktikus zónájából, a haszonnal-mértség vidékéről, a profit tartományaiból. Az eleven embert, az élőt csakis a halál ténye és gondolata figyelmeztetheti leginkább, legtartósabban arra, hogy van idő, s abban a létnek folytonossága, tehát valami általánosabbra a halál figyelmeztet, ami azonban mégsem jellegtelen általános, mert az egyén számára megélt- té, benső-színűvé (akár a hang színe) válik. A mítoszi vagy költői tehát hiperbolás — úgymond — titáni perspektíva. A tér és az idő végtelenjébe vetített egyedi, véges.

Am a csak-praktikus értelmezés ,, túlkapásai” is nyilvánvalóak: az áldozat ebben mindennapivá, közhelyszerűvé válik: minden bokorban áldozat terem általa, alig tudunk egyet lépni, annyi lesz az áldozatot hozó, a hős. Ez azt az adomát juttatja eszünkbe, midőn a dadogó szülő azt mondja gyermekének: teérted hoztam áldozatot, miattad nem lehettem tévébemondó. A ,,praktikus” minősítő itt persze „prakticistát” jelent, mert az áldozatot csak-praktikusan nézni annyi, hogy prakticisták vagyunk. (A „praktikus értelmezés” itt tehát nem azt jelenti, hogy az áldozatban szemügyre vesszük a praktikust, a praktikus elemet, ami helyes volna, hanem azt, hogy úgyszólván az egész praktikus szférában csupa áldozatokat látunk, vagy pedig az áldozatot csak praktikusnak fogjuk föl, tehát pillanatnyi érdeknek megfelelőként, taktikaiként, s nem egyben stratégiaiként is, ami nyilván az áldozat áldozatnak minősítését szünteti meg.)

Ha a mítoszi értelmezés perspektíva-érzékeny — a praktikus ezzel szemben inkább túlzón demitizáló, túlzón deheroizáló lesz. A harmadik, a szabadság és szükség- szerűség szerinti értelmezés ezzel szemben tárgyilagos-szigorúbb, mint a mítoszi, annál lokalizálóbb, pontosító, viszont ugyanakkor kikerüli a banálist, a banálisán praktikust is.

A szabadság-értelmezés (röviden eztán így fogjuk hívni e fenti utóbbit) a leghatározottabban a szükségszerűség perspektívájába helyezi az áldozat megítélését. A hegeli szabadság-meghatározás, melyet Engels és Lenin is megerősítenek s árnyalnak — az áldozat megítélésének kiindulópontjává lesz itt. A szabadság mint a szükségszerűség felismerése, továbbá, mint a szükségszerűt-választás lehetőségének korlátozatlansága (stb.) jelentkezik tehát. (Nem mint az esetleges, hanem mint a szükségszerű lehetőségek szabadsága. Ilyen értelemben a szabadság egyidejűleg a valóság és a lehetőség szabadsága.)

Bármennyire is paradoxonként hangzik: az áldozatban minél inkább a szabadság dominál — annál inkább áldozattá válik. Annál inkább kimeríti ennek emberi fogalmát. Nem fából vaskarika ez, kérdezhetik, hiszen a vak is látja, hogy áldozat nagyon gyakran épp oda kell, ahol hiányzik a szabadság. Csakhogy a cselekvésben, amiben szabadság nincs — kényszercselekvés. S így az áldozat fogalma a filozófiai-etikaiból mintegy a büntetőjogi „áldozat” fogalmává minősül át. Ez viszont — lévén nem tárgyunkhoz tartozó — ki kell rekesztenünk. Tehát igazi áldozat csak ott van, ahol szabadság is van. Az aztán megint más kérdés: hogy milyen fokú az említett szabadság. Az áldozat tehát minél inkább a szükségszerű felismeréséből indul el, annál inkább a szabad áldozat fogalmát meríti ki. S minél inkább a kényszer uralja — annál inkább a kényszer-áldozat (vagyis a büntetőjogi) fogalom felé megyünk. A kényszer-áldozat etikailag majdnem értéktelen és nem is jó.

67