Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)

tározottan arra gondoltam, hogy ha már nem merem magam bedobni, akkor legalább így!. . .

A srác bocsánatkérően állt félre, Eszter megismételte:

— Vigyél ki, rosszul vagyok!

És éreztem, megbicsaklik a térde. A hóna alá nyúltam, úgy verekedtem ki magunkat az irdatlan tömegből.

A hátsó udvarban akkorát taszított rajtam, hogy elestem. De ő is. A földön hányta, vetette magát, mélységes csendben, mint a fegyelmezett hisztériások. Csak mikor odakúsztam, akkor éreztem, az arca csupa nedvesség. Patakzott a könnye, és nagy erővel dobott el megint magától. A fejem bevertem egy kőbe. — Mikor magamhoz tértem, Eszter sehol. Keresni kezdtem. Pálinkaszagú ürülékbe léptem, a díszbokrok mellett részegek okádtak mély, görcsölő gyomorhangon.

Kimentem az utcára: a lugasban lesz, ahol délután hülyéskedtünk! Odarohantam, de csak vihácoló párok sóhajtása, nyögése hallatszott. A templom elé mentem, leültem, és azt mondogattam magamban: Templom! Halld meg, templom! Legyél te a badacsonyi kis kápolna, ott a szőlők között!. ..

Szép, tiszta nyugalom költözött belém, s még azt is kedvesen emberinek találtam, hogy előttem vagy tíz méterre játékosan dulakodó pár zuhant le a Megfeszített tövében.

Istenem, drága jó Istenem, gyermekkorom Mindenható Ura! Vezess engem a lány nyomára! Nem ígérem, hogy újra hinni fogok benned, de emlékezz, milyen hű voltam hosszú évekig!.. .

Felálltam, és elindultam fölfelé a főutcán. A szélső ház kerítése mellett, a csurgónál, ott volt Eszter. Felhúzott lábát karolta, homlokát térdére hajtotta. Leültem, szorosan melléje. Hozzámsimult. Fejemet az övé mellé tettem, szuszogásunk egybeolvadt.

Sokáig maradtunk így, aztán egyszerre mozdultunk.

Kézenfogva mentünk, lassan, szelíden, könnyűén lebegve a tiszta, hűvös éjszakában.

Egyszercsak azt mondta:

— Meghalt a nővérem. Tudtad?

— Nem tudtam, hogy volt.

— Múlt ősszel. Hat évvel volt idősebb. Ha szüléink napokig odavoltak, mert szólította őket a kötelesség, vagy ha későn jöttek haza, ő volt velem. Fürösztött, játékokat talált ki, mesélt. . . csodálatosakat tudott mesélni. És énekelni. Népdalokra képezte magát.

— Eszter. . . Csak marháskodtam tánc közben.

Megállt, hirtelen:

— Nem kell! Tudod, hogy most már nem kell mondani!

Megcsókoltam.

Mikor a kocsi ajtaját nyitottuk, azt mondtam:

— Minden, ami volt: nincs. Nem mi voltunk. De ha akarjuk, önmagunkká válhatunk.

— Ha jól tudjuk akarni. — Csak annyit mondott.

Hosszú volt az éjszaka. Hosszúnak találtam. Talán a fáradtság. Szerencsére, Eszter nem aludt el:

— Kocsival menjünk le.

— Ha te hétfőn reggel kocsival indulsz!. ..

Megfogta a karom:

— Igazad van!. . . De anyámtól el kell búcsúzni.

— Rendben van.

— Akkor csak vasárnap induljunk.

27