Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - MŰHELY - Berkovits György: Törvényszerűségek keresése

Hiába keresek törvényszerűségeket. Ebben a könyvben nem találok. Pedig Musil ismerteti az úgynevezett interakciós és funkcionális lakáselméletet is.

Holott az interakciós lakáselmélet tárgya biztató: „hogyan hat az ember viselkedésére a környezet, amelyben él”, illetve milyen ,,a viselkedés és a lakókörnyezet egyes elemei közötti interakció" (viszony, kölcsönhatás). Musil nagy gonddal összeszedi a minden lakókörnyezetre jellemzőtulajdonságokat, rendszerezi ezeket, hogy „mátrixot” kapjon. Talán megtudjuk mi ez, ha felsorolom alkotórészeit; de ha felsorolom azonnal kiderül, hogy az interakciós lakáselmélet — Musil tolmácsolásában — mennyire semmitmondó. Ugyanis azt állítja, hogy a lakókörnyezet tulajdonságai a környezet „fizikai” jellemzőitől, az „objektumok” méreteitől és térbeli elrendezésétől, a „közlekedési” és „kommunikációs rendszerektől” függnek, aztán az ellátástól, vizuális és szimbolikus „tényezőktől”. S a lakóhelyiségek, „funkcionális terek,’’„épületek”, „épület- csoportok”, „szomszédság”, „lakókörzetek” kombinációjától. Az idézőjeleket azért használom ezekhez az egyszerű fogalmakhoz, hogy érzékeltessem: ennek a mindent felsoroló-számbavevő — pozitivista — módszernek az eredménye: a fából vaskarika. Nem tartozom a szociológia tudományának demagóg ellenfelei és lekicsinylői közé

— éppen ellenkező a törekvésem — éppen ezért nem hallgathatom el, hogy a közhelyeket gyarapítja és nem a tudományos eredményeket.

Igazságtalan lennék azonban, ha elhallgatnám, hogy a Musil interpretálta elméletben újszerű tényekre és magyarázatokra is bukkantam:

A lakók közötti kapcsolatot, viszonyt (interakciót) az elmélet szerint a „kommunikációs vonalak tulajdonságai” notűrozzák meg. Vagyis az, hogy milyen távolságra vannak egymástól a házak és a lakások; hol helyezkednek el a bejárati ajtók egymáshoz viszonyítva; hány lakás van az épületben; milyen az utak és gyalogutak vonala, kombinációja; sőt olyan látszólag semmitmondó adatok is jelentősek, mint az, hogy udvarban, sarkon, utca közepén, zsákutcában van-e a ház, a lakás, milyen a házcsoport alakja . . . Kimutatták ugyanis, hogy a sarokházakban lakóknak nincs annyi baráti kapcsolatuk (általában), mint azoknak, akik házsor közepén laknak, vagy az udvarokban élnek. Mindez eltérő térbeli helyzetükből következne.

A tér szociológiája — igen, ez volt számomra a legérdekesebb ebben a kötetben. Miért?

Kezdjük egy meghatározással: „A tér egyes fajtáinak jellege hozzájárul ahhoz, hogy a társadalmi szituációk definiálhatók legyenek”— idézi Musil a neves településszociológustól Bahrdt-tól. Függhetnek vajon társadalmi szituációk, interakciók a tér szociális használatától? Az etnográfus Lévi-Strauss számára bizonyító erővel bírt a dél-amerikai bororó indián falvak szigorú és egyöntetű szabályok alapján megalkotott térbeli szerkezete, amelyet ha megbontottak, nemcsak a település építészeti egysége, hanem a bororó társadalom is felbomlott — erre a misszionáriusok hamar rájöttek.

Lakótelepen, magasházban lakom. Bizonytalan vagyok abban, hogyan viselkedjek a folyosón, amely a modern szállodákéhoz hasonlít, végtelenül hosszú, kétoldalt nyílnak belőle a lakások. Kié a folyosó? Persze közös. Dehát az utca is közös. Odatehetem-e a bejárati ajtó mellé télire a virágaimat? No és a liftben? Köszönjük, ne köszönjünk, megismerjem azt, akit valójában nem ismerek, ne ismerjem meg, akiről tudom, hogy már láttam? Vagy csak egyszerűen úgy utazzam a liftben, mint a villamoson? Személytelenül?

Vannak olyan terek, amelyek nem határoznak meg semmiféle társadalmi szituációt

— mint a mi folyosónk és liftünk — holt terek, „sokféle viselkedésmódot tesznek lehetővé”. Ilyenkor mi emberek nem tudjuk hogyan viselkedjünk egymással, zavarban vagyunk. Vagy felvesszük a fapofát és úgy megyünk a folyosón, mint az utcán, úgy utazunk a liften, mint a villamoson — személytelen kapcsolatok alakulnak ki köztünk, la75