Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - MŰHELY - Berkovits György: Törvényszerűségek keresése

kótársak között. Olvasom, hogy a magasházak folyosói az utca „meghosszabbításának” tekinthetők. Tanúsíthatom, így van. Az ember szorong: ne találkozzon senkivel a folyosón, a liftben. Hiába, nem bírjuk a nagyszámú személytelen kapcsolatot, hiszen emberek lennénk, s az anonim viszony antihumánus. Azt is mondhatjuk, hogy ,,a szomszédokkal való kapcsolatoknak nincs szilárd alakjuk”, mert eldöntetlen, mi a köz- és mi a magánterület.

Vagyis társadalmi kapcsolataink térbeli alakját lakásaink, házaink, háztömbjeink, utcáink, tereink, lakótelepeink, városrészeink keretként szabályozzák. Nem mindegy, milyen ez a keret: szemetes grund, zsákutca, elvadult telken átvezető járdaösvény, tűzfalak töve, utca, amely egy hosszú kerítésből áll, sötét köz, sikátor, . . . Ezek „megszűntek” „társadalmi terek” lenni, ezért „társadalomellenes tettek színhelyévé változnak.”

Utcánk még sötét, a leendő parkok helyén még szemétkupacok, földhányások terpeszkednek. Házunk itt emelkedik köztük — helyzete térbeli szempontból bizonytalan. Ami egyenlő a társadalmi bizonytalansággal. Lakógyűlésünk megszavazta: nappal is be kell zárni a kapukat! Úgy tűnik a lakógyűlés határozata nem példa nélküli Európában — ahogyan én azt magamban először megfogalmaztam. Olvasom Musilnál, hogy az „anonimitás következménye” „a szomszédok elszigetelődnek egymástól”, nem tudják ki lakik a házban, ki nem, ez a bizonytalanság arra készteti őket, hogy „a ház kapuját nappal is bezárják”.

Sohasem tudtam pontosan megmagyarázni, miért tartjuk az új lakótelepeket barátságtalannak, ridegnek — hiszen ha már elkészültek, többnyire parkokkal, játszóterekkel, s néhány üzlettel is büszkélkedhetnek, nem beszélve arról, hogy összkomfortosak. Arra nem gondoltam viszont, hogy a városi ember számára megszokott terek — a hagyományos utca kirakatokkal (ez azért felmerült bennem), útkereszeteződések, udvarok, előkertek, kiskertek, házak melletti zugok megszűnése lélektani szempontból mit jelent. Egyáltalán jelent-e valamit? Azt biztosan, hogy velük együtt tűnt el „katalitikus hatásuk” is. Ezek a térségek ugyanis a helyi közösségek hálózatának térbeli szerkezetét határozták meg. Olvasom: vannak terek, parkok, utcasarkok, amelyeknek egyenesen pszichoterápiás hatásuk van. Gondolom és tudom: vannak, amelyeknek lélekölő.

Az új lakótelepeken viszont a „köz- és magántérségeknek olyan újszerű kombinációval jellemzett környezet alakul ki”, „amelyekben a régi társadalmi viselkedési formák ellehetetlenülnek, tehát újakat kell keresni.” Sajnos a mi magasházunkban, környékünkön az,.újat” még nem találtuk meg. Tehát köszönés helyett például bámulunk egymásra, mint borjú az újkapura.

A másik elméletnek, a funkcionálisnak, ahogy Musil ismerteti — szerintem — nincs tárgya. Mert az, hogy ez az elmélet a „lakóterek struktúrájának” „belső és külső determinánsaival” foglalkozik, bombasztikus. Mivel is foglalkozhatna? A család és a lakás kapcsolatát elemezve a szerző inkább a családról, mint a lakásról beszél. Fölemlíti, hogy az otthonközpontúság felé halad a társadalom. Érdekes adatot idéz: Svédországban a házimunkák évente 2340 millió munkaórát emésztettek föl — a hatvanas esztendőkben — az iparban csupán 1290 milliót használtak el. Otthon többet dolgoznánk? Az otthoni munka bonyolult keveréke — szerintem — a munkának és a családi szolidaritás, életképesség, találékonyság szimbólumának, s a megfelelő életszínvonal repre- zentálásának, bizonyos eszközök birtoklásának. Ahogy emelkedik az életszínvonal, azzal együtt a szimbolizálásra való eszközök mennyisége is nő, tehát szaporodik a házi munka.

Sokszor fölmerült bennem a kérdés — például Amszterdamban, Londonban, Svájcban járva —, miért építenek Nyugat-Európában ugyanolyan házakat ma is, mint év76