Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - MŰHELY - Gombár Csaba: Magyarország fölfedezései

segítő új koncepciózus föltárásokat, amelynek alapján megfelelőbb politikai döntések hozhatók?

E sorok olvasója különböző történelmi és politikai beidegződései miatt, már valószínűleg elmarasztalt a politikai naivság bűnében. Pedig nem biztos, hogy igaza van. A szocialista magyar társadalom fejlődéséhez mindenkor mozgalmakra van szükség, mégpedig a maguk sajátos munkamegosztásos és közéleti különösségeiben, a képzelet és az alkotó energiák megmozdulására, hogy a kirajzolódó elméleti alternatívák alapot biztosíthassanak a szocialista jövőt formáló politikai döntésekhez.

Persze nagyon jól tudjuk, hogy mindig kettőn áll a vásár ebben az együttműködésben. S így a fölfedezésesélyek kicsisége — az elmaradt és csak mozgalmak által biztosítható koncepciózusság — nemcsak a szociográfusok kudarca. A tény ettől tény marad: az egyébként értékes sorozatnak nincs saját koncepciója abban a mintegy politikai értelemben, ami a szociográfiai munkának a fölfedezések esélyét biztosítaná. Nem azért kevert és szétszórt ez a sorozat, mert ez a szociográfia sajátossága, hanem éppen azért, mert a szociográfiai föltárás — mint quasi-politikai műfaj — sajátszerűsége, a mozgalmak adta koncepciósság hiányzik.

Az általam itt értelmezett és keresett elvi meghatározottság persze a sorozat egészében vetődik fel, mint minősítő meghatározottság. Ennek — ha kialakul — a politikai értelmű felelősségét már Darvas József megfogalmazta a vállalkozás indításakor, amikor így írt: „Én szerintem a fő probléma az, — s erre itt ébredtem rá igazán —, hogy eddig még nem elemeztük bátran és nyíltan azt a természetes különbséget, ami a politikus, vagy a funkcionárius és az író szemléletmódját jellemzi; s ebből eredően azt a másfajta — de nem külön! — felelősséget a közös felelősségen belül, amely másképpen kötelező a politikusra és másképpen az íróra. Egyik sem kisebb, vagy nagyobb, mint a másik — de más”. (Darvas J. 1968.)

Ami tehát kifogásolható, az az itt hiányolt, egységbe fűző és minősítő, különös alapelképzelés. Az olvasó előtt valóban feltárul számtalan új mozzanat a mai Magyarországról, de ezek többnyire — a szocializmushoz való kötöttség általánosságán belül a konkrétabb különösség koncepcionális összekapcsolódása nélkül — csak lexikális jellegűek.

Devigyázzunk! Ha ez a mostani sorozat egészében nem is nyújt egy különös alapelképzelést, az még nem zárja ki, hogy egyes művek az itt feszegetett értelemben, egymástól is eltérően — de sokszor egy íráson belül is — ne tartalmaznának bizonyos mozdulásokat. A 60-as évtized alkotó vitái, főként a gazdaságirányítási rendszerre összpontosulva kísérlelték a reformtörekvések gondolati vonalát és az azt nagy szociális érzékenységgel értelmezve — vitatva bírálók törekvését. Ez avita mindkét részről elvileg a koncepcionális keretek lehetősége volt. A „magunknak élés”, „fridzsider szocializmus”, „fogyasztói attitűd”, stb. egyrészről, az eltérő csoportérdekek értelmes és legális képviselete, a természetesen felbukkanó konfliktusok kiemelése a kezelhetetlen lappangásból, mint a munkahelyi és lakóhelyi demokrácia kérdései másrészről, szinte minden egyes írásban megjelennek — ha eltérő hangsúlyokkal is. A fejlődésünk fölvetette ezen kérdések azonban gondolatilag alig artikulálódtak. Moldova hallatlanul érdekes könyve az Őrségről például — ami formálisan a sorozaton kívül jelent meg — vajon milyen értelmű állásfoglalás a fennforgó nagy kérdésekben? Tudomásul veszem a megrázó panaszt, de politikai valóságunk exigenciái közepette így is, úgy is értelmezhetem.

Tudom, hogy már a majdnem lehetetlent kívánom itt, amit csak a szociográfia aligha teljesíthet valóságunk sokoldalúsága közepette. Úgy tűnik, a szerzők tették, amit lehetett. A fölfedezésesélyek azonban a gondolatilag artikulált alapelképzelésektől függnek. Kifogásaim éle tehát, jórészt nem a szociográfusok, hanem a fölfedezés-értékek átértelmezése ellen irányul.

72