Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - MŰHELY - Gombár Csaba: Magyarország fölfedezései
A még meglevő fehér foltok Itt persze csak holmi hiánylistát tudunk felsorolni, ismereteinknek azokat a fehér foltjait, amelyeket jó lenne pontosabban megismerni. A fehér foltok számbavétele és földerítése azonban önmagában még nem fölfedezés, de talán jobban kikényszeríti társadalmunk alapszerkezetének megismeréséhez és a jövő alakításaihoz szükséges elvi keretek kimunkálását. így, talán érdemes lenne szakítani a témaválasztások döntően földrajzi, közigazgatási nézőpontjával. Szívesen olvasnánk ugyan a Kisalföldről is, vagy Tolna megyéről, de talán több hozadékkal kecsegtetne a vertikális bontású nézőpont. Ez pedig nem csak népgazdasági ágazatokban gondolkodva képzelhető el, bár a már megjelent erdészet és olajbányászat mellett izgalmas szociográfiai feladatként fogható fel a vegyipar, az ipari szövetkezetek, a könyvkiadás, az építőipar, vagy a kórházak világa is. Ezen túlmenően azonban meg kellene kísérelni a „hivatal” szociográfiai fölfedezését, például a tanácsrendszer esetében. Ugyancsak fehér folt a gyors tudományos és technikai változások során a „technokrácia” világa a maga mentalitásbeli és intézményi sajátosságaival. S e kettőhöz logikusan kapcsolódik a tudományos kutatás mind számosabb embert foglalkoztató területe. Miért ne vállalkozhatna a szociográfia a tudomány világának feltárásához, amit épp úgy sokszor némi misztikus homály fed mint a hivatalét, vagy a termelés hatékonyságának és kifizetődésének a technokráciához kapcsolódó kérdéseit. Továbbá a szociográfia talán inkább levethetné a népies-urbánus ellentét hamis alternatívájának terhét, ha a — városiasodás és iparosodás kérdéseinek ugyan több energiát szentelve — a kérdés gyökeréig hatolhatna. Ez pedig a magyarországi zsidóság történetének és életének felelősséggeli megírását jelentené. Az e kérdésekkel kapcsolatos kölcsönös előítéleteket le kell leplezni, mert csak ezzel vehetjük elejét annak, hogy megoldandó kérdéseinket senki se a „zsidó-nemzsidó” tragikus és torz alternatívájában lássa. Vas István és Száraz György írásai példák arra, hogyan lehet és kell ezen dolgo- gainkról írni. (Vas I. 1975. Száraz Gy. 1975.) Társadalmi kérdéseket lehet ugyan politikailag hibernalizálni — sőt néha elengedhetetlen. Ne essünk azonban soha abba a tévedésbe, hogy a milliók lelkét megfertőzött problémák befagyasztása, mintha azok megoldása is lenne. Vannak olyan kérdések — és ez olyan—amelyek csak a nyilvánosság tisztító tüzében válaszolhatók és oldhatók meg. A negyven évvel ezelőtti szociográfiák meghatározó jegye volt a magyar sorskérdésekkel való foglalkozás, a „Mi a magyar”? kérdésnek föltevése. A két világháború között e kérdések és a született válaszok — nemcsak a szociográfia műfajában és nemcsak Magyarországon — szellemtörténeti fertőzöttségűek voltak. A kérdések azonban megmaradtak és többnyire megválaszolatlanul maradtak. Mai világunk egyszerre tere a globális gazdasági egységesülésnek és a csökönyösen fennmaradó — sőt újraszülető — nemzeti kultúráknak, és az abból folyamatosan következő poltitikai problémáknak. Ma már más világban élünk, a sorskérdések örvénye sem szédíthet, mert nem örvény szélén, hanem inkább biztató jövő előtt állunk, s valamivel többet is tudva, a kérdések jobban, eszmeileg tisztultabban és nyugodtabban fogalmazhatók. Wesselényi, Kossuth, Eötvös, Jászi szellemében, a nemzeti kérdések nyitott megfogalmazása Közép—Kelet- Európában — és annak szocialista jelenében! — azonban ma is feladat. Ebben a marxista szellemiségű és szocialista politikai értékek által mozgatott szociográfiai megközelítés sokat segíthet. így felfogva lenne föltárandó nemzetiségeink élete is, valamint a tudomány által oly nehezen „kategorizálható” cigányság köznapi balítéletektől súlyosan terhelt világa. S itt van — Nagy László fordulatával élve — a Bauhaus vasbeton-banyák népe, az 73
