Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
kiülhettünk volna a verandára, a lugas jó hűvösségébe; hatféle kaját hordtak elénk, hatféle piát, és — ez olyan hirtelen döbbent belém, hogy leejtettem a befőtteskanalat — . . .és egyáltalán: anyám mindennel ellátott, kedves szóval, étkekkel, csak arra vigyázott, nehogy négyszemközt maradjunk! A táncteremben összesodródtam az ifjú párral: — Haver! Milyen név az, hogy Sztyi? — A legvilágibb, pucám! Eredetileg Nixon lányát hívták így, de mikor kezdett nagyon elterjedni, akkor az övét megváltoztatták Gyogyicskára, de Eszter apja nem változtathatta meg, még azt hinnék jobb körökben, hogy az ellenség fellazította! — Nebbeszélj! — De jazám, papi! Unokahúgom, az a született kis marha, szinte csurgó nyállal hallgatta minden szavam, aztán belekapaszkodott az ő mérnök férjecskéjébe, rajongva: — Hallod?! A mi gyerekünk is Sztyi lesz! — Feltéve, ha lánynak születik! — intettem őket józan mérsékletre, aztán atyás- kodóan megveregettem a vőlegény kis helyes pocakját a világos szmoking alatt, amit csak a tánchoz vett föl, és továbbléptem. Délután négykor abbahagytam az írást, felvettem a bundámat, és lementem a jéghez, egyetlen tétova lépés nélkül. Jövő héten Karácsony, a rádió azt mondta, a jég kitűnő, lent a központban mégis alig voltak. Árván álldogált a halsütő, a flekkensütő, a lángossütő bódé; a bor- és halászlé-mérő pavilonok is felcsapták pultjaikat. Még fakutyáztak, korcsolyáztak a leszálló sötétben. Szél nem lebbent, így a jégvitorlások oldalt álltak, a móló mellett. A strand fölött mély dübörgéssel zúgott valami, olyan erővel, hogy belémremegett. Elindultam arra. Néha jól nekiszaladtam, nagyot csúsztam a jégen. A dübörgés egészen átjárt. Lassan, fokozatosan. Mikor megláttam a traktort, ki kellett nyitni a számat, mert úgy éreztem, a hang benyomja a dobhártyámat. Egy lék körül többen ügyködtek. Kötelet kötöttek valami vízben levő tárgyra, aztán hevesen integettek a traktorvezetőnek. A motor hangja megváltozott, és lassan a jég fölé emelkedett Eszter feje, válla, dereka. Az emberek benyúltak a vízbe, hangosan káromkodtak, hogy milyen hideg, és kisegítették a beakadt lábat is. A nyári ruha volt rajta, az első, amiben megláttam. Feje az égnek fordult, ahogy a traktor húzta végig a jégen, haja homlokára, nyakára csapzott, de szabadon hagyta az arcát. Nem mertem odamenni. ,,De jó neked ! — mondtam egyszer — Tudsz sírni. Nekem még sohasem sikerült, gyerekkoromban sem. Apám vagy anyám akárhogy megvert, csak hallgattam. Pedig nagyon szerettem volna, úgy képzeltem, mindjárt könnyebb, lenne. Néha erőltettem is, de csak jobban haragudtak rám, hogy szimulálok.” — Nem takarták le. A kötelet sem oldották ki a hóna alól. Megfogták ketten. Nem hajlott: már több napja merevedhet a vízben. Föltették a vontatóra, valami faládába, maguk is felkapaszkodtak, és a traktor elindult. Nemsokára már a tomaji felüljárónál hallatszott a hüppögése. Leültem a lék szélére. A Iában bele akartam lógatni, de a praktikus megfontolás, hogy hideg a víz, megállított. Meredten néztem magam elé, fél lábam a levegőben: megfázástól félek, amikor Eszter!. . . A halálverejték az egész testemen kiütközött. Néztem a szabálytalan rombusz alakú nyílást a fekete víz fölött, néztem egy darabig, aztán hanyatt vetettem magam, felordítottam. Hánykolódtam, csapkolódtam a jégen, és közben arra gondoltam. . . igen, ha
