Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - MŰHELY - Gombár Csaba: Magyarország fölfedezései
gyog az írott szövegek között. S ez elsősorban attól van, hogy a szociográfia quasi- politikai műfaj, amihez képest a tudósság és a művészség csak másodlagos jelentőségű. Az írásos politikai munkák a röpirattól a követi jelentésekig sokféle formát ölthet- nek, de tartalmilag jelentősen különböznek mind a művészi, mind a tudományos alkotásoktól. Ez a tartalmi sajátosság pedig mindig valamely kimondott, vagy kimondatlan politikai programtóli közvetlenebb függés, a hatalmi viszonyokban való tudatos elhelyezkedés és ennek megfelelő ideológizálás, vagy utópizálás. Az ilyen szempontok, vagy megérzések alapján történő szövegezésnél persze korántsem ballaszt az irodalmi- ság, vagy az elméleti mélység. Elég itt, ha a Kommunista Kiáltvány szövegére gondolunk. A politikai írás azonban sajátos látószög alapján születik és sajátos a hatása is. Nem tudom, nem lenne-e gyümölcsözőbb, ha a szociográfiáról időnként feltörő vitáknál a szociográfiának nemcsak politikai jelentőségét, hanem formájának sajátos politikai természetét is figyelembe vennénk. A szociográfia tartalmi és fölöttébb közvetlen politikuma egyébként általánosan ismert. Erre vonatkozik a „kormánypártiság” és „ellenzékiség” sokszor fölvetődő dilemmája is (Darvas J. 1970; Huszár T. 1975.). A kormánypártiság és ellenzékiség természetesen egymást föltételező viszonyfogalmak, amit a mi körülményeink között úgy fogalmazunk, hogy a kommunistáknak saját maguk ellenzékét is gyakorolniuk kell és ehhez a kultúrpolitika területén szervezett biztosítékokat kell teremteni. Ebben az összefüggésben van a szociográfiának kitüntetett szerepe. Ami pedig a szociográfiának műfajilag „magyar ’’mivoltát illeti, jórészt ez is a fentiekhez kapcsolódik. Ahogy a népies fogalmunkat a 30-as évek egyik politikai mozgalmára vonatkozóan nem lehet sem populistának, sem narodnyiknak, sem völkischnek fordítani, ugyanígy a mi szociográfiánk is, mint terminus mindig körülírást igényel a sajátos, a népiesség mint mozgalom általi kondícionáltsága miatt. E kérdés gyökere, hogy sokszor vált adottá e században, hogy a nemzet sorskérdései rosszul, vagy sehogysem képviseltettek a politika porondján hivatásos politikusokáltal.csakaz író-szociográfusok egynémelyikének quasi-reprezentációjaként. Politikai történelmünk kényszerűségei tették ilyen értelemben nemzetivé az alkotásnak ezt a fajtáját. A szociográfiai megformálás — alapvető politikussága mellett — azonban korántsem csak magyar sajátosság. Gondoljunk csak Carlo Levi írására egy dél-olasz faluról, Studs Türkei Chicago-jára, Makar Malmud anatóliai parasztjaira, vagy Richard Hoggart leírásaira a leedsi munkás kolóniákról. Szociográfiák a legjavából. Ami azonban az anyaggyűjtés és leírás puszta módjából következően leginkább emlékeztet a szociográfiára, az az alkalmazott antropológia. Amikor a primitív nemzetiségi társadalmak vizsgálatában kialakult metódusokkal írnak le analitikusan mai iparosodott, városlakó közösségeket, azaz alkalmazott antropológiát művelnek egyes napnyugati kutatók, akkor egy sajátos szaktudományos műfajt művelnek, ami éppen a politikára orientáltság hiánya miatt messze távol áll attól, amit mi szociográfián értünk. Magyarország szociográfia általi fölfedezéseire, vagy annak hiányára vonatkozó megjegyzéseim így a továbbiakban többnyire a kérdés politikai vetületében fogalmazódnak. Mivel pedig nem egyes művekről, hanem a vállalkozás egészéről van szó, föltevéseim talán segíthetik a majdan megírandó „szociográfiánk szociográfiáját”. Miért tetszik ez a sorozat? A 60-as évek föllendülő történettudományi, közgazdasági, demográfiai, szociológiai és néprajzi kutatásai számos és igen jelentős eredményt értek el társadalmunk megismerése terén. Ezek az értékes részkutatások azonban a szélesebb olvasó közönség 68
