Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - MŰHELY - Szekér Endre: A modern líra nyelvéről
SZEKÉR ENDRE A MODERN LÍRA NYELVÉRŐL A líra nyelve a legizgalmasabb. Azért, mert a költő a legbátrabb. Ő meri széttörni a megszokott nyelvi szabályokat. Ő képes legmesszebbre elmenni ezen az úton. Hiszen nem csupán a gondolat érdekli, nemcsak azt akarja továbbadni, hanem legalább annyira vonzza a kifejezés eszköze: a nyelv is. Schöpflin Aladár ezt úgy fogalmazza meg, hogy a költőnek (általában az írónak) túl kell tenni magát a ,.grammatika vastörvényén", és a stílus törvényeihez kell igazítania lépteit. S ezért szabályellenes is lehet. Németh László is felveti a líráról szóló tanulmányában a következőt: „Minden igazi költő, sőt író is, többet igyekszik elmondani, mint amit a nyelv logikai szövete megenged: rácsnak tekinti csak, amelyen a különféle fogásokkal kell mondanivalója lényegét átcsempésznie." A megfogalmazás igen érdekes. Németh László egyrészt a „többet"-re teszi a hangsúlyt. A költőnek mindig többet kell elmondania, mint lehetne — köznapi értelemben, a köznyelv eszközeivel. Másrészt a „logikai szövet rácsáról" szól, a nyelv kifejezési lehetőségeiről, melyen az igazi költőnek túl kell lépni. A modern költészet szembefordult a megszokott kifejezésmóddal. Baudelaire-ék törték az utat. Mások Rimbaud-ra esküsznek. Lukács György Mallarmét idézte, vele kezdődik valami új a költészetben. „A szó használatának virtuozitásából kifejlődő költészet." (Lukács György). Horváth János a szimbolizmus lényegét abban látta, hogy az „többletet" jelent az hétköznapi beszéddel szemben. „Nem a megértés, hanem a megéreztetés, a sejtetés, a szuggerálás a fontos." Hisz mi mindent sejtetnek a holdvilágos fehér úton észrevétlenül megjelenő Halál-lovak! Vagy: ha a nagy éjszakai csöndben tudjuk, hogy mögöttünk van Jó-Csönd-herceg — Ady versét idézve. Eliot a költészetben való sűrítés, koncentráció lehetőségét veti föl. S így folytatja: ebből a koncentrációból valami lényegesen újnak kell születnie. Korábbi mindennapi és különös, egyedi élmények halmozódnak fel. S ezek fejeződhetnek ki például egy-egy sajátos szóképben is. „A semmi ágán ül szivem", írja József Attila a Reménytelenül című versében. Ebben a képben „koncentrálódik" a kései József Attila sorsa, költészete. Valéry szinte minden „tárgyias" valóságelemet kiirtott költészetéből. Tudatosan törekedett bonyolultságra. Mily magas régiókba emelkedik például a Pálma vagy a Semiramis éneke című verseivel. Vagy: Mallarmé Heródiás messzi világába vezeti olvasóit. Ezzel ellentétben Fóliáin a valóság apró képeit illeszti egymás mellé. Hasonlóképpen Vinokurov is. S ez a végtelenül emberközeli líra a modern költészet egyik ága. Ez a bensőséges lírai hang, melyről Auden ír. A költő nemcsak a nagy tömegekhez szól, hanem sokkal inkább az egyes emberhez. Ez az intimitás egyik varázsa. (Pl. Eluard lírájában) Zelk egyik régebbi versében már a címmel szólítja meg az olvasót: „Felelj, ha vagy!" — És minden olvasójának szegzi a kérdés tőrpengéjét: „Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? de Ki az ág?" A lírai nyelv mérhetetlen gazdagságát az is érzékelteti, hogy részben magában a nyelvben rejlő végtelen lehetőségeket felhasználja, részben pedig — Gyertyán Ervin ír erről — kölcsön veszi a többi művészet kifejezési eszközeit: „a képi megjelenítés festőiségét csakúgy, mint a zeneiségben rejlő érzelmi hatást, a szavakban rejlő elvontságot csakúgy, mint a megfoghatatlan tárgyi, hangulati és akusztikai konkrétságukat — s ezek sajátos szimbiózisával fejezi ki tartalmát." Ez nemcsak a modern lírában van így. Már a romantika felfedezte a festői és zenei nyelvi eszközöket (például Victor Hugo vagy Vörösmarty). Weöres ezerszer visszatér a zenei formához: szimfóniát, fúgát, 63
