Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Leskó László: Hősök, ellentmondásokkal
mároknak? Nem. A létünkről volt szó! Odasóztam hát és lőttem is, ha kellett. így aztán — a Törvény ismeretében — nem sopánkodtam, amikor a túlerő győzött fölöttünk. Bujkáltam tizenegyed magam mai a falu körüli erdőben. Értettem a darutollasokat: a létükről volt szó, és ezt mi veszélyeztettük még a szavunkkal is. Kettőt elfogtak közülünk — mártírt csináltak belőlük. Akkor én megúsztam, de 1933-ban bevittek röpcsizés miatt. Pedig nem találtak nálam egyetlen röpcédulát sem, érted? Földreütöt- tek, aztán gyerünk, ami belémfért gumibottal, bikacsökkel. Félholtan kapott vissza az asszony. A második háborúban bevágtak a megbízhatatlanok közé; képzelheted, miken mentem át. De megmaradtam, mert akartam, a kutyaúristenit! Értve? Mintha szorítaná valaki a nyakát. — Kibúvárkodtad, hogy45 után nem léptem be azonnal a pártba? Ideügyelj, itt először a vitézek meg az úrfélék tülekedtek be, hogy átmentsék magukat az új rendbe. Kijöttek hozzám a járástól. Mondtam nekik: ,,Ha kirúgjátok a kopcihéreket, máradhatjátok is a piros könyvet!” Röpültek az ,.elvtársak.” Belőlem viszont tanácselnököt csináltak 1950-ben. A padlásssöprés, a beszolgáltatás időszaka volt, igen. Kemény idő, kemény embert kívánt. Mondtam neked: ha akarod a hatalmat, nem lehetsz anyámasszony bákásza. Ahol én megjelentem, ott nem volt szükség erőszakra. Nehogy azt hidd, hogy a szegényemberekkel volt baj! A gazdákkal! Érted? Hogy itt nem volt kulák? Ide ügyelj, az nemcsak holdmennyiségre ment, hanem aranykorona-értékre is! Ma sem sajnálom őket. Elkerülnek, nem köszönnek. Annyi baj legyen; egy fogfájás kellemetlenebb ennél. Két év alatt elvégeztem a nehezét. Papírmunka nem volt, ezt a szememre is vetették. Nem vagyok íródeáktípus ma sem, bár olvasni szeretek. Papír kellett a gyári melósnak innen címezve, vagy kenyér! ... Na látod! Amikor leváltottak, gazdálkodtam, éjjeliőrködtem. — És 56? — Alszol, hogy nem figyelsz!? Hát nem beszéltem neked a Törvényről? Akkor megint én veszélyeztettem a volt nyilasok, kulákfik létét. Eljöttek, feldúlták a házamat, beverték az ablakokat, a fejemet követelték. Csakhogy a fejem biztonságban volt ezen a karón, f. . .ikám, az erdőben! Nevet hatalmasan. Hirtelen hagyja abba. — Azért mondok neked valamit: nagyon akartam én azt, ami most van, mégsem hittem, hogy ilyen szép lesz. Behajlított alsókarral mutatja: — Ilyen, ni! □ — Úgy mondom el, ahogy volt. Zselléri származék vagyok, a kenyerem javát, a Proletárban, vagyis a szegénysoron ettem meg. Ha volt. Hogy ne az apámét pusztítsam, bezupáltam ténylegesnek, katonáékhoz. Kilábalást jelentett ez akkoriban a szegényembernek. Volt benne dac is: zsellérsorsú gyerekként— hogy szerettem azt a lányt! — nem volt mire házasodnom. A legényben akkor sűrűi legjobban a düh, ha potyára ég tűz a nadrágjában. Altiszti tanfolyamot kezdtem, de be nem végezhettem: a falu közbeszólt. Búcsúkor — hagyományosan — elbántunk a gazdagyerekekkel. Bicska is nyílott, de nem lékelt senkit. A verekedés miatt nem mentem előre katonáéknál. Gyűlöltem a gazdákat. Leventeoktatóként goromba voltam Mojzes parasztfival, igaz. Még csak föl sem rémlett bennem, hogy az én igazságomon kívül van más, magasabb rendű igazság. „Messze Keletről véresen tör előre a kollektív” — hittem ezt is, miként a szentírást. 52
