Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
ter?! Az ENSZ főtitkára!” ,,Ha-ha, öregem ! Marháskodni mindig tudtál!. . — A tisztelendő úr kint állt a parókia előtt, civilben, kórusban köszöntünk neki. Eszter kérdőn nézett rám. ,,A papocska. Nem haragszik. Vasárnap majd a templomba is elmegy a fiatal pár, de az öreg már ma este megforgatja a tekintélyesebb bányászok feleségeit, és téged is, ha elég illedelmes leszel!” A tanácsháza dísztermébe nem fértünk be mindnyájan. Oldalt húztam Esztert: hadd menjen csak, akinek halaszthatatlan. Ledobtam magam a lugasban egy padra, Eszter pedig óvatosan méregette a bő szoknyáját: ,,Jé! A parasztlányok nem szoktak leülni?” „Ilyen ünnepi abroncsosban nem.” „És. . . hogy fogadják az udvarlást?” „így!” Hirtelen előredöntöttem, hátul fölhajtottam a szoknyazuhatagot, és kaptam a bugyija után. Elugrott, nagyot nevetett: „Irtó praktikus! Az ember azt hinné, ilyen ruhában...” „Hát még régen, nyanyus! Mikor még bugyit sem hordtak a lányok!. . . És egyszer, még a háború előtt, fölvitték őket Pestre, valami táncversenyre, aztán, mikor forogni kezdtek, a szoknyák repültek a levegőben, a leányzók pedig pucérak lettek, derékig!” „Most hülyéskedsz!” „Nem hülyéskedek. Olyan díszoklevelet kaptak a vén kéjenc zsűritagoktól, hogy máig tart rajta az aranysujtás!” Anyám küldött értünk, hogy ott illik lenni, a menetben. A kultúrban várni kellett a vacsorára. Addig bort hordtak körbe, söröket és sós süteményt — minket azonban behívtak az igazgatói irodába, egy kis külön aperitifre. Ott ült a tanácselnöknő, a vőlegény főmérnöke, az iskolaigazgató, a körzeti ÁFÉSZ vezetője, az orvos, a párttitkár, feleségeikkel terhelten, szóval Mindenki, Aki Számít. Ahogy belépett Eszter, mindenki elhalt a gyönyörtől. Lehuppantottam a poharam: — Zsófi néném! Az ántivilágban a lányok nem hordtak bugyit! Igaz-e, vagy nem igaz?! A kövér tanácselnöknő riadtan fohászkodott, körülnézett, de mikor látta, hogy Eszter nem botránkozik, hirtelen megvidámodott: — Még télen se, hallod-e! Az a mondás járta akkoriban : hadd csípje a fagy, akkor érik be jó pirosra! Eszti nem bírta tovább visszatartani a röhögését, mire az egész társaság követte, felszabadultan, zajosan. .. Én persze tudtam, hogy dupla a mulatsága: a kövér elnöknéniről a badacsonyi rinocérosz jutott eszébe. — Nahát! — kapkodott levegő után Zsófi néném. — Sohasem hittem volna, hogy ekkorát tudok kacagni! Amire megint csak nevetni kellett. Aztán az örömanya körbehordozta a whiskysüveget, s utoljára nekünk töltött, külön grandezzával. A vőlegény meghajolt, ahogy a szokás követeli: — Tiszteljenek meg bennünket! És ittuk a marhaerős piát. Mi ketten összenéztünk, hogy csak csínján, mert nem any- nyira vagyunk hitelesítve, mint a díszes úri társaság. Az ÁFÉSZ-igazgató felesége fordult hozzám: — Te gyerek! Hol ismerkedtetek meg ezzel az aranyos kis.. . elvtársnővel? — A Parlamentben, Marcsi néném! — A. . . hol?!. . . Legalább öten kérdezték, egyszerre, én pedig előrerúgtam a jobb lábam, felvetettem a fejem: — Az Országház Vadásztermében! így van, Sztyi!? Eszter buzgón igazolt: — Pontosan! Hivatalosak voltak oda, fiatal munkahősök a szén frontjáról, és mi nyújtottuk át a virágcsokrot, középiskolás lányok. 24
