Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)

szárnyalt csak föl, egyedül. Fergeteges volt a tetszésnyilvánítás. Most aztán igazán felugráltak sokan, hozzánk szaladtak, Esztert meg is dobálták a levegőben.

Anyám a fő asztalsornál ült, sötétlilában, és fékevesztetten sírt.

Tizenegy órakor értünk be a faluba, és rögtön láttam, hogy valami van: a kultúrt díszítik, a járdákon lányok sietnek, karjukon ruhák, nylonnal letakarva, a presszó előtt gyöngyösi Robur áll, süteményeket rak ki.

Anyám, nagymamám nyakig a munkában: lagzi lesz! Anyám unokahúga megy férjhez, ma öt órakor a tanácsházán, utána vacsora, s mert szabad szombat következik, ezen a hétvégen még a kutyák is sört fognak nyakalni! Jó haverom veszi el a lányt, iskolás pajtásom, s mert így mindkét részről közeliek, engem akartak első vőfélynek. Nem bánom, hogy ebből kimaradtam, de ha már betoppantunk, legalább a sorba be kell állni.

Eszter sikoltott az örömtől, mikor megtudta, hogy nyoszolyólány lesz, igazi pártával!. . . Mindjárt elő is került két rokonlány: elvitték magukkal, hogy ruhát szerezzenek neki — én pedig megfürödtem, a hajamat rövidebbre vágtam, és elbaktattam a vőlegény házához, ahol a leendő férjet búcsúztatták a haverok.

Bedobtam egy lilát a szitába, félpercre meg is kaptam a menyasszonyt, utána Esztert kerestem, mert mióta átjöttünk a táncterembe, itt-ott láttam. Frizsó bátyámmal táncolt éppen, aki csak hüvelykét értette a hátához, fene előkelőén:

— Eszterke, magácska egy légies angyal ebben a ruhácskában!

Megálltam mellettük:

— Úgy gondolja, hogy stewardess, vén pálinkapusztító?!

Átvettem, de lépni alig tudtunk a tömegben.

Mellemre ejtette a fejét:

— Jaj, te! Én olyan boldog vagyok!

Az arca piros volt, lángoló, a párta sértetlenül ült tupírozott hajában, a hímzett fehér blúz alatt szabadon rezgett két melle — mégis azt mondtam neki:

— Minden okod megvan rá, mert egy műdal után elénekeltél nekik egy másik mű- dalt!

Felelni sem tudott erre a váratlan ütésre.

Én pedig folytattam, szenvtelen hangon:

— De ők legalább tudták, hogy operettrészletnek tapsoltak először: te azonban eladtál nekik egy raffinált utánzatot, igazi gyanánt.

Le akarták kérni, belémkapaszkodott:

— Vigyél ki! Rosszul vagyok!

Háromkor indult a menet, menyasszonyt kikérni. A főúton végig körülbelül ötven méterre álltak a cigányok, mindig azt húzták, amit éppen énekeltünk. Még a negyedik faluból is láttam muzsikusokat. — A vőlegény családja jómódú, az volt a múltban is, már a mi apró viszonylatunkban értve: az asszonyok mindig a földet túrták, a férfiak télen a föld gyomrába jártak, nyáron pedig aratni, le az Alföldre — volt mit aprítani a tejbe, de mindig állati meló árán. A haverom az első, akinek könnyű élet jutott: üzemmérnök, nem kell dolgoznia, csak vadonatúj kobakkal sétálgat a bányaterületén. — „Hová tűntél olyan hirtelen Visontáról? Új markoló érkezett, nagyteljesítményű szovjet, a kezedre akartam adni!” „Szavad ne felejtsd, haver! Most éppen jutalomszabadságon vagyok!” „Jutalomsza. . .” „Vili! Lemartuk azt a márgakúpot a K4-es mezőben.” „Óriási! Akkor pláne a tied a markoló!... De mondd: ki ez a. . . hölgy?” „Kurt Waldheim lánya, tatus!” „Ne izélj! Azt mondják, valami miniszter a papa!” „Minisz23