Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Telkek és stégek
Bebolyongom Kerekzátonyt, és nem tudom, sírjak-e vagy örüljek, hogy ennyi ember rak itt fészket. Ha nem éreznék jól magukat, aligha jönnének ide. A partmenti vízben csónak csónakot ér: kikötve ringanak a nád közé vágott keskeny folyosókban. Stégekben nincs hiány, némelyik igazán szívhez szólóan bújik meg egy-egy szomorúfűz lombsátra alatt. A kis üdülőházak népe jórészt mégis inkább szárazföldi életet él. S mennél inkább beépül a sziget belseje,annál többen rekesztik magukat tenyérnyi telkek kerítése közé. A Duna-kanyarban elvileg most már megszabták: 200 négyszögöl a telekminimum. De eztán is lesznek kisebb telkek, itt-ott seregestül, mert ami megvan, azt már tűrni kell. Sőt könnyű megjósolni, hogy a további telekaprózódást is többnyire letté hagyják majd a helyi tanácsok, mert nem tehetnek mást. Letté hagyni — ez a régi szép kifejezés ma az államrezon, a kormányzati bölcsesség egyik fontos jelszava, főleg alsó fokon, a helyi tanácsok körében. Nem kell fölöslegesen háborgatni a lakosságot: ami már megvan, azt jobb letté hagyni. Szó se róla, van benne valami. Bár magam is berzenkedtem budai erdész koromban, mikor hírét vettem; vágnak kifelé a Kakukkhegy aljában — az Irhásárok felett — egy 14 holdas gyönyörű erdőt. Siettem oda, hát már percellákra szabdalták szét az egészet, itt-ott meg is kezdték a hétvégi házak építését, másutt téglarakások, sóder- és homokkupacok éktelenkedtek a még lábon álló fák között, holott Budapest városrendezési terve itt megtiltott minden építkezést, mint a fővárosi erdőkhöz közvetlenül csatlakozó, s erdőként fenntartandó területen. Csakhogy a tilalom nem volt elég. 14 hold Budán őrült érték, s ez az erdő magántulajdonban lévén, a birtokos gondolt egyet: szétmérette és kiárusította — több tucatnyi vevőnek — a közcélokra fenntartott, de ki nem sajátított lan- kás hegyoldalt. Illetve, ha jól emlékszem, több birtokostárs is volt, és tán maguknak is hagytak parcellákat, de akkor is: itt a telektulajdonosok gyülekezete már a lakosság egy tisztes csoportjaként kérte a kerületi tanácstól, hogy adja meg — kinek utólagosan, kinek előlegesen — az építési engedélyt, letté hagyván, ami történt. A tanács az ő pártjukra áljt, mert mit tehetett volna? Helyesebbnek látszott, ha nem háborgatják a lakosságot. És azt sem firtatta senki, miért is firtatta volna, hogy itt közben mekkora pénzek kerültek egyik zsebből a másikba. Akadnak ugyan — elvétve — másféle esetek is. Visegrádon mindennek épp az ellenkezője történt néhány esztendővel később, a 70-es évek elején. Helyi birtokosok teleknek adtak el olyan hegyoldali területeket, amiket a tervek szerint közérdekből nem szabad beépíteni. Az erdőgazdaság vezetői a sarkukra álltak, s a helyi tanács nem hagyta letté a dolgot. Összehívták az érdekeltek seregét — eladókat, vevőket ,— s aláírattak velük valami papírt is, hogy elfogadják, elismerik, amit el kellett fogadniuk, ismerniük. A hang elég határozott lehetett, mert akadt vevő, aki felháborodásában a Rákosi-időket emlegette, de hiába: nem volt apelláta. Az a baj, hogy a teljes igazságból mindig hibádzik valami. Világos, hogy a közérdeknek gyakran meg kell előznie a magánérdeket. Visegrádon is, mikor ugyanebben az időben a Duna-parti utat építették, le kellett mesni —tulajdonosaik nagy fájdalmára — egy csomó teleknek a vízbe lógó végét. De ilyenkor óhatatlanul felvetődik: miért szenved hátrányt az egyik ember, és miért nem károsodik a másik? A visegrádi hegyoldalakon is már sok telek van, sok házzal. Egy új út azoknak csak emeli az értékét. Az is, amit a Duna-parton építettek, de az is, ami például a Fellegvárhoz visz fel. És még ezzel sincs mindenki megelégedve. Fültanúja voltam, amikor Valaki — nevet ne említsünk — szemrehányást tett annak idején az Országos Erdészeti Fő- igazgatóság vezetőjének, amiért az út nem az ő tekintélyes méretű hegyoldali telke mellett vezet el, amelyen azóta egy nem kevésbé tekintélyes méretű villa is áll. S mivel 37
