Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Telkek és stégek

akkor már képtelenség volt változtatni az erdészek építette pompás panorámaút nyomvonalán, azt sem átallotta felvetni, nem lehetne-e valamilyen címen egy bekötőutat létesíteni, természetesen szintén állami pénzen.

Nem lehetett. De azért egy másik intézmény — nevet megint ne említsünk — tartott később azon a tájon egy olyan műszaki gyakorlatot, amelynek a gyümölcse mintegy félmillió forint ára ingyenes földmunka lett.

Nem jellemző — mondhatja az olvasó. Valóban nem jellemző. Az ilyen kirívó eseteknél sokkal fontosabbnak érzem magam is azt az általános jelenséget, hogy az állam hatalmas összegeket fordít a kiemelt üdülőterületek fejlesztésére — így a Duna-ka- nyaréra, a Ráckevei—Dunáéra is —, mégpedig országos közpénzekből, s ez meggyorsítja az itteni magántelkek, magánházak értékének a növekedését.

Magyarán: akinek itt ingatlana van, az az évek során több-kevesebb munka nélküli jövedelemhez jut. Parányi telkeknél ez a jövedelem nem számottevő. De másoknál kitehet tízezreket, százezreket, olykor még milliókat is.

S ezt az értéknövekedést szinte lehetetlen lefölözni. Emeljék bizonyos helyeken 18 százalék fölé az ingatlanok átírási illetékét? Ettől csak még feljebb kúsznának a telekárak, de az eladók mit sem vesztenének. Vagy emeljék meg arányosan — mondjuk, ötévenként — a növekvő értékű ingatlanok adóját? Ez rengeteg olyan embert is sújtana, aki viszonylag csekély keresetből él, s az értéknövekedésből nem húz semmi közvetlen hasznot, hisz beláthatatlan ideig nem akarja pénzzé tenni a maga kis nyaralóját, házát, telkét.

Ezért mondom: a teljes igazságból mindig hibádzik valami. Még a Duna is igazságtalan, a maga szennyét, mocskát mindig a homorú partokra, vízszélekre hordja ki. Zebegény fekvése például oly szép, hogy a Duna-kanyarban sem igen van párja, az egy Visegrádot kivéve. De a partja: ocsmány. Ott a szabad dunai strand a hajóállomás mellett, de aki bemerészkedik a vízbe, piszkosabban jön ki. Egy barátom szavával: ,,A régi görög bölcsek szerint nem lehet ugyanabba a folyóba kétszer bemenni, mert a folyó közben megváltozik. Most eljutottunk oda, hogy nem lehet bemenni egyszer se.” De az emberek vízre vágynak, ha már eljöttek a Duna mellé, s behunyják inkább a szemüket, nem nézik, milyen a víz, s megmártóznak benne. A KÖJÁL itt egyelőre nem tiltja a fürdést, odahaza meg majd lemossák magukról, ami rájuk ragad . . .

De ha tiltaná is a KÖJÁL, ott vannak végig a parti villák, azoknak a lakóit ki ellenőrizheti, hogy a saját telkük lábjában begyalogolnak-e a Dunába. A SZOT-üdülő a maga partsávján nem rendezett be strandot a vendégeknek, de másutt sokan fürödnek.

Fürödtem magam is. Meghívott egy ismerősöm a villasor vége felé álló egyik házacskába, amely már jól benne van a homorú kanyarban, így a telek partja még több szeny- nyet kap. Ázt a förtelmes, fekete iszapot! Térdig merültünk bele, s úgy csuszkorászott a lábunk alatt, hogy válogathattunk, fenékre akarunk-e ülni, vagy hasra vágódni. Beljebb aztán már úszni is lehetett, de kijövetelkor megint át kellett gázolnunk ezen a sűrű szafton, amely ki tudja, honnan sodródott ide, milyen nagyvárosok és nagyüzemek szennycsatornájából ömlött a folyóba és gyűlt meg végül a mi kis Duna-kanya- runkban. Még szerencse, hogy egy negyven éve Párizsban élő magyar asszony is velünk volt, ő vígasztalgatott: a Szajna szerinte még sokkal rondább. Bár ebben a különbségtételben az ő öregkori hazavágyása is szerepet játszhatott.

(Azóta nem vágyódik már haza. A párizsi Pére-Lachaise temetőben ez a négy magyar szó van a sírkövére vésve: ,,lme, hát megleltem hazámat. . .”)

Máskor — nem lévén társasághoz kötve — lemondtam azért róla, hogy a zebegényi Duna-part iszapját dagasszam. Előttem már mások is rájöttek, hogy megéri az az egy forint, meg az a néhány perc, hogy a kis motoros révhajóval átkeljenek a túlsó, a pilis- maróti partra, amelyet szép tiszta kavics borít egyelőre. Az domború part — milyen

38