Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
Fékeztem, integettem a teherautónak. A pilóta öreg volt, olyan negyvenen felüli, és mikor elmondtam, mi újság, nevetett: — Melyik irgalmasrendből szalajtották magukat? De azért kilépett, megköpte a markát: — Na, nyomás! Én bemászok közéjük, maga pedig megfogja a szarvát! Kiszabadítottuk, aztán rövidebbre kötöttem a kötelét, közben a pilóta bácsi elmesélte, hogy ezt az egyet alig bírták fölhajtani a kocsira, rúgott, ficánkolt — a póráz is azért sikerült hosszabbra. . . Mikor ráhúztam a duplahurkot, felém döfött a szarvával. A szemében kimondhatatlan gyűlölet és rettegés ült. A sofőr nevetett, nagy olajos rongyba törölgette a kezét. — Holnap vehetnek belőle egy kilót, ha Gödöllőn járnak! — Tagló alá masíroznak — mondtam, mikor a slusszkulcsot elfordítottam. Eszter egész idő alatt ki se szállt a kocsiból, talán hátra sem fordult. Máriabesnyőnél azt mondta: — Akkor fölösleges volt. És különben is: hogy tudtál odamenni ahhoz a borzalmas látványhoz?! Add át a kormányt. A bazaltkúpok játszadoztak, incselkedtek egymással, mintha örülnének, hogy olyan tökéletesen elsüllyedt a világ körülöttünk. Még nevettek is: tisztán hallottam a hahotájukat, de hirtelen rájöttem, hogy az én hangomat görgetik tompán. — Fönt ültem, a legmagasabb tetején. A nyáron mesélték, hogy a helybeli legények nedves időben kiválasztanak egy-egy nagy, lapos kőtáblát, s azon siklanak lefelé a törmelék meredélyén. Ki akartam próbálni, de Eszter nem engedte. Akkor elhatároztam, hogy egyszer megmászom ezeket az oszlopokat. Nem is nehéz. A palák mint sokszorosára nagyított tízforintosok rétegződnek egymásra, csak beléjük kell kapaszkodni,és nem szabad a lábam alá pislogni. . .Azt hiszem, ha a köd nincs, nem kísérletezem, de így nem tudtam viszonyítani magam a környező tárgyakhoz, mélységekhez és magasságokhoz. . . Fönt ültem, együtt kacagtam ezekkel az esetlen őskori szörnyekkel, és a házba visszajővén fütyörészve kapcsoltam be a boylert, tettem föl egy magyarnóta-lemezt. Frizsó bátyám ácsit intett a cigánynak, begombolta a kabátját, és röcögős mélyen kezdte: Londonban vannak sok számos utcák, És minden utcán van sarok. . . Szép hangja volt valamikor, csak elrontotta a pia, a cigi, no meg a szállongó szénpor a száznegyven centiméter magas vágatokban. — Ez borzasztó! — súgta Eszter. — Ilyeneken szórakoznak?! Mutattam, hogy igyon, ne filozofáljon. Kortyolt, de utána azt mondta: — Vigyél oda, én is éneklek egyet! Ha balhé, legyen balhé. Frizsó bácsi éppen befejezte. Dübörgőit a taps, az éljenzés, a hogyvolt! Az öreg azt hitte, a lelkesedéstől nem tudtunk helyt maradni, s akkorát cuppantott a pofánkra, hogy a fülem is belecsendült. A banda tust húzott, de akkor én intettem csendet. Eszter, némi sápadt izgalommal, rákezdte: Lovamat kötöttem piros almafához; magamat kötöttem gyönge violához. Lovamat eloldom, mikor a nap felkel — de tőled, violám, csak a halál old el! A hegedűk hallgattak, mert nem tudtak mire menni ezzel a dallammal, így a szoprán 22
