Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
felugrott, pár lépéssel odább lerogyott, úgy verte homlokát a parketthoz. Eszter helyben maradt, hullámozni kezdett a teste, csípőjéből kiindulva, derekán, mellén, vállán, nyakán át egészen az összegubancolódott, szesszel lecsöpögtetett hajáig. Ahogy az arcát időről időre fölvetette, láttam, folynak a könnyei. Egy ajtófélfának támaszkodtam. Egyszercsak a hátam megett megszólalt valaki, egészen közel a tarkómhoz: — Dobd be magad te is. . . hogy is hívnak? Hátrafordultam: — Ahogy parancsolod! A bársonyfarmeres srác volt: — Hogy-hogy? Mindenkinek van neve! — Mindenki úgy kapja a nevét! A jellemét viszont maga fejlesztheti! Nem felelt. A poharát koccintásra nyújtotta, és nézett mereven a vállam fölött. Hátranéztem. Esztert figyelte. Odamentem a tálalóhoz, utánatöltöttem a poharam, visszajöttem: — Akarod, hogy bepasszírozzak egyet a pacekodba?! Elhúzta a száját: — Dobd be magad, jellemfiú! Vadonatúj dzsessz! Most hozták a futárgéppel! Megfordultam, de abban a pillanatban hátranyúltam, elkaptam a rúgásra emelt lábát. Ha ez elölről ér, elbúcsúzhatok a családfámtól, igencsak. Megfordult, vízszintesen a levegőben, és a másik lábával elkaszált. Ereztem, kemény, jól képzett, ügyes verekedővel van dolgom. Tigrisugrással akartam esni, de ebben is megakadályozott. Nagyot nyekkentem, ő meg, mintha csak gumiból lenne a lába, máris rajtam volt. Föltartottam a könyököm, bele a gyomrába. Kihasználtam a pillanatnyi szédülését, és a bal karját magam alá gyűrtem, ő azonban elkapta a nyakam, hátsó fogással. így szorítottuk egymást, és nem tudtam, mi recseg jobban: az én nyakam, vagy az ő válla? Sakk-matt voltunk, egyőnk sem tudott kezdeményezni. Lazított a fogásán, és éreztem, nem cselez. Elengedtem, fölálltunk. Megkereste a poharunkat, töltött, ittunk. A maradékot a lábam elé löttyintette: — Ki foglak nyírni, pihenj bele! Szuszogott, a poharat eldobta, kiment. Körülnéztem: az égvilágon senki sem figyelt ránk. Eszter hanyatt feküdt a padlón, két lába furcsán alágyűrődött, balkezével tétova vonalakat húzott a levegőbe. A többi lány is kész volt. A kis vörös hajú csitri, aki olyan jól állta a bemutató smárt, harisnyás két talpával egy előtte heverő srác kigombolt inge alatt kotorászott. Egy másik pár szorosan feküdt egymás mellett a szőnyegen, s éppen élénken lehányták egymást. Az egyik nyitott ablakon valaki kepesztett kifelé, de annyira, hogy csak a cipője orra érte a padlót. Odamentem: a fehéringes kövér volt. Nyakkendője egy lány markában, aki félig ült, félig guggolt kint a földön, s a szelíd piások kedvességével himbálózott: „Miért ne, bátyuska, miért ne?” Felhúztam, kivettem a kezéből a nyakkendő végét. A kövér ürge arca már kékült, de mikor lefektettem a padlóra, szundikálni kezdett, édesdeden. Ott akartam hagyni, de akkor valaki rámszólt: — Segítsen! Megfogtam a lábát, amaz a kezét, és vittük ki, a főbejárathoz. Már akkor a többit is hozták. Melyiket ölben, melyiket vállon. Volt, akit csak támogatni kellett. Bélát és Istvánt nem láttam. A kocsik ajtajai csapódtak, a sofőrök indítottak. Bent vagy négy asszony rámolt. Eszter egy fotelban ült, feje elnyaklott, haja arcába hullott, és utánam kiabált. 20
