Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
erőfeszítés árán cammoghattam be a fürdőszobába, hogy a boylert bekapcsoljam, mert nem mosdottam, nem borotválkoztam, mióta itt vagyok. Már csak arra van erőm, hogy üljek, és rójam egyik sort a másik alá, mint valami szerzetes a középkori kolostor cellájában. — Legalább borotválkozz meg! Néztem rá, mintha először látnám. Megriadt, közelebb jött: — Jól van, no! ... Ez a négynapos borosta a szakállad körül! Egynapos! Tegnap reggel borotválkoztam, a nyaralóban!! Még mondtad is, hogy nem fogok tetszeni kikenve-kifenveü! — de ezt csak belül ordítottam. Magamban. Közben buzgón bólogattam, vigyorogtam. Ettől úgy megijedt, hogy elállt a szava. Enyhén karcsúsított ruhája csaknem a térdéig ért, a haját hátul csattal fogta össze, ugyanolyan ezüstszínűvel, mint a szandálja, a karjára aprócska aranyórát csatolt. Álltam és néztem: a vonatablakból egy huzattól összekuszált hajú, bőrmellényes, kopott farmeres lány nézett ki, s mezítláb ugrott le a salakra. Most szebb volt, szolidabb, nyu- godtabb, és tulajdonképpen jobban kedvemre való — csak ne illett volna ide, ezek közé az egyszerűvé raffinált bútorok közé annyira! Bejött a fityulás. — Eszterke! A kocsi előállt! Türelmetlenül mozdult a feje, a nő visszahúzódott, hangtalanul. Leült egy öblös fotelba, két lábát maga alá húzta. Leültem én is egy puffra, a szélére. Egyre szomorúbbak lettünk. — Kérlek szépen, borotválkozz meg, most az egyszer a kedvemért, mindenkor máskor a saját, szabad akaratodból . . . Felálltam, indultam vissza, a,.szobám” felé. Közben át kellett haladnom az ebédlőn: az iménti táplálkozásnak már a maradványai, sőt, az illatai is eltűntek. A fehér abrosz helyett egy színes pamuttal kivarrt népművészeti remek feszült az ovális asztalra . . . Ketten ebédeltünk,és ketten sürgölődtek körülöttünk. Afityula, meg egy alacsonyabb, kövér néni, nyilván a szakácsnő. Mikor a levesestálat behozták, megálltak hátul. Ültem és néztem. „Szedjél.” ,,Az elvtársnők nem ebédelnek?” Eszter elképedt, a két asszony pedig kisuttyant, a konyha felé. . . Tudtam én, hogy nem esznek velünk, de akkor legalább ne bámuljanak a számba! . . . Eszter bejött utánam, leült a kád szélére. Elnevettük magunkat. — Mi van Eszterke?! — Gyilkos vagy! — sóhajtotta. — Pancser vagyok, nyanya! Abbahagytuk, mert ez is rossz vágányra futhat. Ketten ebédeltünk, mert Eszter anyját szerdán hajnalban kórházba kellett vinni; az apja pedig valami vegyesbizottságban elnököl, kettő után tud felszaladnia kórházba, ott találkozunk . . . Zavart az állandó nézése: — Megkukultál?! — Úgy szeretem hallgatni, ahogy serceg a szakállad! — Apád nem szokott borotválkozni? — Apámmal nincs nemi viszonyom. 15
