Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
Eszter volt. — Hát nem alszol? — Vártalak. — Honnan tudtad? — Melléd bújok! Az ajtóra pillantottam. — Bezárom! — A levegőt nem tudod kizárni . . . Meg . . . — Meg?. . . — ... ezt a pongyolát például. Lekapta magáról, kivágta az ajtón, a kulcsot ráfordította. Ott állt, anyaszült meztelenül: — Csak melléd bújok! Jó? Úgy elgyengültem, hogy lerogytam a szőnyegre: — Jó . . . Csak bújj mellém . .. Az este narancssárga volt az ég alja, arról tudtam, hogy ma szél lesz, vagyis tiszta, hideg idő — s úgy éreztem, nem bírnám ki a Balatont napfényben. Hajnalban indultam hát, töksötétben, mikor a hold lemegy ... Az ajtót bezártam, a kulcsot föltettem a keresztfára. Illetve, csak akartam. Már mozdult is a kezem, de aztán visszaesett, és csak markolásztam, forgattam a míves kovácsmunkát. Nem bírtam menni, egy toppot sem. Pedig holnap, de legkésőbb holnapután vásárolni kell .. . Kinyitottam vissza az ajtót, bejöttem, s közben még arra is vigyáztam, nehogy az istállóra pillantsak. Úgyse láttam volna a sötétben. Mitől anyátlanodtam így el? S mitől voltam a nyáron olyan biztos és határozott? A bácsinak lenne igaza, hogy ez családi vonás: mikor jól megy, akkor nagyon jól megy, mikor meg nem jönnek össze a dolgok, akkor kerék alá is tudnánk feküdni? Nem tudom . . . Apám egyszer, nem sokkal halála előtt azt mondta: ,,Jól vésd eszedbe, fiam! Úgy csináltalak, hogy előbb, a második világháborúban, megöltem egy tucat embert, utána pedig én voltam az első sztahanovista a tizes aknán! Érted te ezt, fiam?” Ráhagytam, hogy csak ne balhézzon, de akkor már felpumpálta magát: „Sztahanovista voltam, meg ellenforradalmár voltam, meg munkásőr, meg magyar királyi honvéd, és közben anyáddal megcsináltunk téged, te nyavalyás kölyök!” Vért kezdett köhögni, anyám berohant, lefektette: „Jól van, jól, vén marha!... A pesti állást, azt kellett volna elfogadni! Akkor nem omlik rád a bánya!” Apám feküdt a csíkos dunyhák, párnák között, falfehéren: „Funkció! Hogy aztán Nyugatra kényszerüljek, mint Jóskánk! ...” A vér csurgóit a szájaszélén, anyám odalépett felitatni, közben intett nekem. Kimentem, s mikor a csizmám-kabátom húztam, az öreg odabent azt mondta: „Tiszta szerencse, hogy maradt annyi időnk: ezt a kölyköt megcsinálni!.. . Mi, anyja?” „Jól van, jól, vén szamár! Még ilyenkor is bolondságokon jár az eszed!” Honnan merült föl most ez a kép?. . . Hogyan hallom olyan tisztán apám fáradt hangját, még az elcsuklásait is, mikor a köhögését fojtja vissza?! . . . S miért nem jutott eszembe az elmúlt években egyszer sem?. . . Milyen rejtélyek ezek? S milyen rejtély, hogy apám, halála előtt pár héttel, olyan büszkén nyilatkozott rólam? Pedig akkor már megjártam a börtönt, s vándormadár voltam a környező munkahelyeken ! Miért anyátlanodtam így el?... A jégre nem bírtam lemenni, s az előbb csak halálos 14
