Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, III. rész)

Lelkesen integettünk egymásnak. A kislány leóvakodott a pádról, úgy bámult, hol az anyjára, hol ránk.

Eszter eltöprengett:

— Milyen gyereket nevel az ilyen anya?

— Hisztériásat, amilyenné minket neveltek a hisztériás szüléink.

Nem figyelt rám:

— Az ilyentől el kellene venni.

— Hova vinnéd a begyűjtött gyerektömeget?

— Állami intézetbe.

— Eben gubát! Ahol ugyanilyen hisztériás nők keze alá kerülnének. Gondolj bele: mit csinálnának ezek az anyák? Elmennének állami neveidébe, dadának.

— Még ilyen fülledt időben is tudsz hülyéskedni!

— Fülledt hülyeség, anyám!

Az ablakon bevágódó forró levegőlökések sem enyhítettek rajtunk.

Kimerednek üvöltő kezem felkiáltójel-újjai,

tíz ágú tú'zvillát löknek a világ pofájába.

Nem-enyém-gondok még születésem előtt

kitakarták homloklebenyem barázda-síkjait,

de nekem majd sok sír kell, sok a halott bennem.

Halálommal minden halott én leszek.

— Mesélj.

Sokáig hallgatott, aztán megrázta magát, fölnézett:

— Fekete homályban, süppedő velőmben fehér kavicsok gurulnak-görögnek, pat- tognak-zörögnek: nem ér földet a két lábam. Suttogó zöld-kék hangok, zümmögő- döcögő pelyhe hangok, hunyorgó sárgás fekete hangok, színtelen szavak, bűntelen mondatok, együgyű szavak, együgyű mondatok égetik a szánk. Hűvös, ragyogó, fájdalmas-harmatos reggelek belémhasítanak, kilök magából az őrület. . .

Vártam, hogy folytatja, de csak hallgatott.

Azt mondtam:

— Ez nem mese.

Megbillent a teste, elkaptam, ölembe fektettem. Fehér volt az arca, nagy feketekarikás a szeme alja. Hiszen nem aludt az éjjel.

Kényelmesebbre furakodott az ülésen:

— És te?

— Semmi az. Apám mindig azt mondta: férfinak születtél, szokd meg, hogy állni kell a sarat!

Megsimogatta a kezem. Mosolyogni már nem volt ideje. Fejbeverte az álom.

Ugyanabban a ruhában jöttünk, mint hétfőn, oldalunkon a sallangos bőrtarisznya, csakhogy most volt velünk két utazótáska is. Eszter azt mondta, ha kényelmesen akarunk nomadizálni, ha valóban nem akarunk az emberekkel találkozni, akkor hozzunk le pár holmit. Igazat adtam neki, de csak addig, míg a szőlők között fölfelé baktatva a szememet el nem borították a csípős verejtékcsöppek.

Levágtam a táskákat, zsebkendő után kotorásztam. Szemben velünk Opel fékje csikorgott, a volán mellől előpattant egy alacsony, vékony pacák, s kitárt karral sietett felénk:

— Eszter! Maga itt?!

Az csak állt, értetlenül, bambán ingatta a fejét, de a kis szemüveges már ott volt, átölelte, verejtékben csillogó kopasz fejét a lány két melle közé bujtatta:

15