Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, III. rész)
— Tulajdonképpen miért indultál hétfőn Keszthelyre? — Az egyetemre. Felvételire. — Agrárra jelentkeztél? De miért olyan messzire? — Titokban jelentkeztem. Az anyám nevén. — Üssenek agyon, ha értem! — Pedig egyszerű. István, meg Béla. . . — Béla? — A bársonyfarmeres . . . Szóval, ők ketten, de a többiek is helytelenítik, hogy trá- gyász akarok lenni. Azt mondják, ez atavisztikus nálam, narodnyikizmus . . . Hát ezért is. — Mit: ezért is?! Az idegeimre mégy! Párás, fülledt a levegő. Utoljára hétfőn volt vihar, s azóta mintha állandóan készülődne, de szombatra különösen nyomottá vált a légkör. A rádió rossz hétvégét jelzett, talán ezért is jöttek olyan kevesen a reggeli gyorssal. Ketten ültünk a fülkében. Eszter kínlódva tárta szét a kezét: — Nézd, ha a tröszt vezérkarában elterjed, hogy én valami romantikus kalandra . .. — Hogy-hogy a vezérkar? István soffőr, Béla pedig valami műszaki ellenőr! — István apa testőre. Béla pedig a belső ellenőrzés főnöke. így aztán nagy a befolyásuk. — De miért? — Ezt én sem értettem sokáig, egyszer aztán István, félig részegen, megmondta: egy gazdasági vezető sohasem tudhatja, mikor kerül nehéz helyzetbe, még akkor is, ha a saját kezéhez semmi sem ragadt... És apám végül is nem lehet olyan szuverén, hogy az általános vélemény ellen ... mi egy nagy család vagyunk tulajdonképpen . .. — Folytasd .. . — Szóltam apu egyik titkárnőjének, aranyos nő, jó haverságban vagyunk, és szerzett nekem egy hamis személyi igazolványt, anyám családi nevére, meg minden, hogy Ist- vánék rá ne jöjjenek, hogy jelentkeztem, meg aztán ... így az egyetem se tudja, kinek a lánya vagyok!... Eddig minden barátnőmet fölvették, ahová jelentkezett. Pedig vannak közöttük olyan hülyék, meg akkora lusták! Füreden feltartották a vonatot. Leszálltunk, hátha kint mozog valamicskét a levegő. Egy pádon, az új állomásépület előtt. . . nem akartunk hinni a szemünknek, de a dagadt nő már fel is ugrott. Megdermedtünk a helyzet valószerűtlenségétől, a nő meg odarohant, Eszti nyakába vetette magát: — Drágám! Csakhogy látlak! Ezt a tragédiát! — Zokogott, zsebkendőjét kereste, a kislánya meg ült a pádon, véznán, hatalmas sárga masnival a sárga hajában. — A nő kikönnyezte a teljes sztoriját, röviden, kapkodva, ahogy már a régi jó ismerősök futó találkozásakor szokás: — Az orvos is megmondta, még indulás előtt, te is figyelmeztettél bennünket az aranyos szíveddel, de hát tudod, hogy van az ilyesmi: tizennégy nap a szabadságom, és ha nem használjuk ki, mikor lát a kislányunk egy kis napfényt, vizet, mikor szaladgálhat a jó levegőn?!... Én csak őmiatta, igazán mondom!... Egonom is azt mondta: Anyukám, neked igazad van, és nem lesz semmi baj, mostanában különösen jól érzem magam!... De így mondta, Jézus a tanúm,hogy így!És lejöttünk, és tessék! Még aznap, be kellett hozni ide, a szívkórházba! — Eszter mellére borult. — Ezt a szerencsétlenséget! Ezt a szerencsétlenséget!... És még egy kicsit nehezteltem is rád, hogy mondom jót akarsz, föltétlenül jót akarsz, de hát elszalad a nyár, elszalad az ifjúság! ... A gyereknek a drága ifjúsága!. . . A vonat majdnem kiúszott mögüllünk. Az utolsó lépcsőre sikerült felkapaszkodnunk. 14
