Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, II. rész)
feszültek az ezüstszínű gombok, a nenék hátrább hessegették az udvarban káráló tyúkokat, és az asszonyok megszűntek azon sopánkodni, hogy a grízgaluska végképp szétázik a levesben . .. Aztán jött még valami, de akkor a nép már oszlott, nagy csendben, csak én kérdezgettem folyton: Anyu, mi volt ez? Apu, mi volt ez? — de egyik sem válaszolt, mígnem öreganyám intett le dohogva: ,,Ej, hát a magyarok Himnusza! . . . Nyughass má’, fúdd a levesed!” Pedig nem kellett azt fújni, régen: fagyott zsírkarikák ragadtak a szám szélére, keserű-sósán ... — Alszol?. .. Hallod?! Felrezzentem. Eszti mellettem hasalt, a lemezjátszó hűségesen ontotta a L-prelűd dallamait. Káprázott a szemem, szédültem, kis híjján pörgött velem a szoba. — Vizionáltam. — Az isteni! — Irtózom tőle! — Na jó! De szoktál, az a lényeg! ... És most? Most mi volt? Felálltam: — Semmi. Kész a kaja? — Csobog a langyos víz, fürödj meg! Fel akartam húzni, de magára rántott. . . Aztán, mivel a tojásos sonka már úgyis hideg volt, legelőször megfürödtünk. Órákkal később ismét fent ültünk, a kereszt közelében. Lent játékvonat kerülte lassan, nagy ívben a Badacsony tömbjét. Eszti frissen mosdózva, üdén, mint egy ritka természeti jelenség a csillámló sziklafalon. A magával hozott rajzlapok tönkrementek, de most a nyaralóban sikerült megfelelő pótlást szerezni, úgy hogy rajzolgatott, elmerülten. A játékvonat füttyentett, tovább indult Tördemicre. Felrezzentünk, összepillantottunk, aztán ő tovább rajzolt, én pedig tovább bámultam. — Megőrjítesz, ha nézel! — szólalt meg hirtelen. — Egy normális vonalat nem tudok meghúzni! Ledobta a papírt, szenet, hozzám négykézlábolt. Megfogtam a kezét: — Tulajdonképpen hova indultál hétfőn? — Visz a vonat, megyek utánad ... — Jójó! De . .. Rám nézett feketébe lobogó szemével. Nem tudtam folytatni. Az érzelmek végtelen, beláthatatlan és bejárhatatlan térségei bomlottak ki bennünk, egyetlen pillanat alatt, olyan könnyedén és súlyosan, hogy belesápadtunk. Aztán, mikor már hanyatt fekve néztük a jócskán megcsúszott napot, egyszerre megszólalt: — Pesten születtem, de pár hónapos voltam csak, mikor visszaköltöztünk apám falujába: ötvenhat utolján. Szegedre járt be dolgozni, az eredeti szakmájába. Évek múlva aztán megint feljöttünk Pestre, de én falun nevelkedtem, három általánost ott jártam, úgy hogy .. . nehogy azt hidd . . . — Mit ne higgyek? — Mercedesünk van, de azért az én apám . . . — Nem érdekes! Sokáig hallgatott. Aztán felém fordult. A szeme zavaros volt. Mosolyogni próbáltam: — Ami volt: nem volt!... Te mondtad. Egyszerre szelíd, szinte alázatos lett a tekintete. 10
