Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - SZEMLE - Kelényl István: Pákolitz István: Koronák
PÁKOLITZ ISTVÁN: KORONÁK Pákolitz István költészetének nincsenek látványos földrengései, s nem robbant petárdákat kö- tetről-kötetre. Lírája halk patak, de partjai egyre szélesülvén biztosan állnak ellen gáncsnak, időnek. Fölötte a pannon éghajlat ragyog, mert hegyek tövében él, Pécsett; s mert minden irodalmi klisében van némi igazság is. De verseiben nem szabad a szokványos értelemben szelíd tájlírát keresnünk, hanem a népi képzelet mozgékonyságát kell látnunk, a társadalmi gondokra érzékeny költő-szerkesztő ihletettségével együtt. Válogatott verseinek gyűjteménye óta (1971; JEL) egy gyerekverskötetet (1972; PITYPANG) és egy új verseket tartalmazó könyvet publikált (1973; ZÖLDARANY); legújabb kötete pedig a KORONÁK. (Magvető; 1974.) Ezt a kötetét bemutatandó, visszapillantással kezdjük. Költői kérdésünk: mit őriz meg Pákolitz motívumaiból általában, ha mondja „világa igazát" és miképpen lesz „ismétlése is mindig új", hogy előző kötetének mottóversével szóljunk. Talán filológusi kiindulópontból úgy tűnik, hogy rokonságot fedezhetünk föl a korábbi négysorosok világa (Régi album félálomban) és a mostani, a Temetőkapu-mozaik meditációi között, vagy a Janus Pannonius arcát többször fölvillantó emlékezéseiben; s a virágzó barackfák, almafák és mandulafák szirmaiban; megújuló-átváltozó arcát látjuk a költőnek. A gyerekverses kötet és a KORONÁK Szivárvány-korona ciklusának hangulata pedig közös gyökerű a gyerekmondókák, csúfolok és játékok újraálmodásában. De az sem véletlen, hogy az 1969-es Busó farsang kötetecs- kéjének egyik mondókáját átdolgozva ebbe a kötetébe is fölvette, az említettem ciklusba: Busófarsang címmel. Mindezen összevillantásokkal csak azt szeretnénk bizonyítani, hogy Pákolitz témái-variánsai az önmagát szüntelenül megújítani és megőriző-akarás lírai paradoxonéban születnek. Ez a kötete, szerkezetét tekintve talán a legegységesebb; öt részre tagolódik, öt koronát tesz föl, ötféle szerepben szemléli önmagát. A ciklusok egyenként csaknem 10—10 verset tartalmaznak; félszáz vers: ennyi a kötet. Ennyi? A versek egymás mellé rendelésének szigorúsága, az öt egység, — mégha kisebb-nagyobb átfedéseket találunk is a versek tematikája között —; Pákolitz és a kötetet szerkesztő lektor figyelmét dicséri. Az Aranypapír-korona motívumai: a gyerekkor ünnepváró áhítatát tükrözik, csordapásztorok dallammal, a soha tetten nem érhető angyallal és a húsvéti nyuszival, „világot virágzó tavasz- alleluja" köszöntéssel. (Húsvét, Köszönet, Közjáték.) A megszépítő képzelet az aranypapírból kivágott koronát valóban kifényesíti: (Aranypapír-korona) A betlehemesdik groteszk báját, a gyerekszáj csúfolódó megfogalmazásával állítja elénk. (Szeplőtelen) A Szivárvány-korona világában is a gyerekként érző-látó költő vershangulatainak játékai csillognak. Ezek a versek az előző ciklust építik tovább, egészítik ki. A népi csúfolódók, (pl. Pulyka) és a népetimológia tréfás magyarázata (Harkány), vagy az említettem Busófarsang, mint a korábbi elbeszélő költemény egyik betétjének újrafogalmazása jelzi, hogy e költőnél nemcsak arról van szó: kitűnő néprajzi ismeretekkel rendelkezik, hanem arról is: benne ez eleven, költői világát megtermékenyítő erő. A komikus elemekkel bővelkedő népszokás eme köszöntője és a Farsangfarka röpke mondókája ezt bizonyítják. A Bogáncs-korona bökversek és az öniróni- kus derűt virágzó tüskés-szirmúak gyűjteménye. Különösen ötletes az egzégi monomentom sírkeresztformájú, archaikusan-vicces képverse, sírverse. Címválasztását tekintve, az utolsó két ciklusa megszokott és közismert motívumokra utal, bár a bennük összefogott versek a legkevésbé szokványosak; a kötet erősségei. A Töviskorona, mint az emberi szenvedés jelképe, ott vérzik fején a versekben megidézett emlék-alakoknak: Csibenéni, a kalucsnis Tauszig, valamint a parti homokra szeretet-légvárakat raj- zolgató öreg Novák homlokán. Az emlékező együttérzés növeszti töviseit a költőbe is. Mert tudja, az ő útja tovább vezet: „Tüskebozóton keresztül /nyaktörő kapaszkodókon iparkodik/ az egek iránt /Minél keservesebb az út, / annál erőszakosabbak az útonállók.”, — mondja — s „A tiltakozó szándék nem elég, / a védekező akarat kevés, / a parittya nem számít fegyverzetnek.”, — teszi hozzá. Ezért küzd meg naponta önmagával, szembesíti létünket a halállal a Temetőkapu-mozaikokban: „mert egyszeri az élet.” A Tűzkorona ciklus Dózsa mártíromságát juttatná eszünkbe akkor is, ha nem szerepelne benne vers Ezerötszáztizennégy címmel, vagy a Trónbeszéd, mely úgy érezzük, a kötet legjobb költeménye. Fölidéztetjk itt a krónikás által, ebben a néhány versben kétszer a fársángos Magyar- ország Vitéze is, aki a szerelem tüzes trónján végezte; Csokonai. (A veszteség, Csokonai utolsó verse.) Itt találkozik a Dózsát megidéző Petőfi: „Huszonhatéves aggastyánja a bitang csalattatásnak / Huszonhatéves kamasz- kölyke a pusztíthatatlan reménynek”, itt találkozik a Pákolitz által már többször megszólí- tott-megszólaltatott Janus Pannonius is velünk, s a költő is az örök tavasszal: a „non omnis moriar”-hitével; Pákolitz is itt találkozik önmagával szereplőiben. 91
