Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - MŰVÉSZET - Pap Gábor: I. Nemzetközi zománcművészeti alkotótelep
oda-sugárzó fény? Amikor a zománc mű- fajszerűségéről beszélünk, nem ezt a sajátosságát kellene elsősorban hangsúlyoznunk? Berezovszkaja tányérja és Mo- relli Edit faliképé mindenesetre ilyen mű- fajtörvények tiszteletben tartásával készült. Ami az előbbit illeti, a magyar népi „tálasok” ismeretében talán nem szorul bővebb magyarázatra: egy tányér nem csak arra szolgálhat, hogy levest kanalazzunk belőle, hanem arra is, hogy a homorú tükör egy sajátos válfajaként a rája eső szórt fényt megfelelő körülmények között irányítottá tegye. Persze mindez csak úgy érhető el, ha valóban tükröző felületű, azaz mázas a tányér — vagy zománcos, ami ez esetben gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Mindjárt hozzá kell azonban tennünk az elmondottakhoz, hogy a történelem folyamán nem véletlenül született oly nagy számban mázas cseréptányér (zománcozott fémtányér helyett), míg a fémfelületre felvitt tűzzománc dísz inkább az ital-tartó — vagyis a hőmérsékletüket csak igen szűk határok között változtató folyadékok befogadására szolgáló — edényeken jelentkezett. (Ilyeneket is láthattunk a kiállításon: Ede Kurral szép virágdíszes vázáit, illetve poharait.) Valószínűleg hasonló okokkal magyarázható, hogy míg a mázas kerámia fali dísz a legrégibb időktől fogva mindmáig természetes tartozéka valamennyi kor és világtáj monumentális építészetének, addig a tűzzománc kép csak a legújabb időkben kezd tapogatózni az ilyenfajta szerepkör felé — valljuk be, egyelőre nem sok sikerrel. Amikor Kátai Mihály ilyen irányú kezdeményezését méltatjuk, mindenesetre nem árt ezt a tényt figyelembe venni. Ezért mielőtt bármit is mondanánk e próbálkozás máig látható eredményéről, célszerű lesz előrebocsátanunk: függetlenül attól, hogy végülis milyen nyersanyagban és milyen technikai-technológiai apparátussal valósul meg, mindenképpen igen jelentős kísérletnek ítéljük! Kezdjük talán az elemzést ezúttal is a felmerült, illetve felmerülhető ellenérvek számbavételével. „Keresztszemes minta mit keres a házfalon?” — nagyjából így summázhatnánk, némileg szelídítve, a jobbára vaskosabb kifejezésekkel élő ellenvéleményeket. A szörnyülködés nem mindennapi szűklátókörűségről árulkodik. Az elfogulatlan szemlélő alig érti, miért olyan nehéz belátni: nem arról van szó, hogy egy keresztszemes minta a saját „szülő-anyagáról”, a hímzett vászonról, elemi műfaj-törvények megcsúfolásával, egy tőle merőben idegen új közegbe, házgyári épület vasbetonpaneljére plántáltatik át, hanem arról, hogy ugyanaz a mozgás-rendszer, amely az egyik alapanyagon, egyfajta előállítási mód következtében a keresztszemes mintát, mint jellegzetes formaképletet eredményezte, az a másik — de beosztását, mondhatjuk bátran: alapszövetét tekintve messzemenően hasonló! — alapanyagon, ugyancsak messzemenően hasonló előállítási mód mellett (egy adott, formájában változatlan, színében is csak csekély mértékben variálódó, egyszerűségénél fogva sorozatban is előállítható alapelemnek bizonyos, előre programozható rendben történő, mechanikus sok- szorozása) teljesen magától értetődően hasonló végeredményt produkál. Ez a múltunknak nemzetiségi és osztály-ellentéteket még aligha ismerő mélyrétegeiből ránkörökítődött mozgásképlet, amely eredetileg akár hímzett párnavégen, akár faragott-festett házoromzaton vagy kelengyeládán jelentkezett, egyazon tágabb léptékű ritmust játszotta vissza, konkrét formákba öltöztetvén az egyébként megfoghatatlanul tovaillanó fénytüneményt, vajon miért ne kaphatna helyet éppen a mi mai, illetve holnapi, szemünk láttára és kezünk munkája nyomán újjá-érő közösségi társadalmunkban? Ugyanakkor persze nem mulaszthatjuk el megjegyezni: Kátai próbálkozását csupán első lépésként tudjuk értékelni (így értékeli egyébként tudomásunk szerint maga a művész is!), és így is legfeljebb félsikernek könyvelhetjük el. Tanulságos végiggondolni, miért. Bízvást állíthatjuk: 84
