Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 12. szám - Ember Mária: Novellák (Delegáció várható, Bölcsészballada)

tart, a tiszta köpenyben csak mímeltük a munkát. Négykor bejelentette a fődiszpécser, hogy maradni kell. A tasakokat, húsokat megint ki kellett szedni a frizsből, visszatették a felengedett málnát. A fődiszpécser elvtárs, idegességében, megkérdezett néhány asszonyt, hogy hívják és min dolgozik. A nők csalódottak voltak, hogy nem jön a tévé, tudták, hogy már rég itt kellene lennie a kábeljeivel.

Ötkör telefonált valaki, hogy elnézést kérnek, a delegáció programja kissé elhúzódott. A titkárnő rohant előszedni a málnát, valaki azt tanácsolta, üljön rá a kupacra a kövér Maca, annak az ülepe alatt majd elolvad. Újítás is történt: az egyik asszony kivette az öltözőszekrényből a hajszárítóját, felvitte, nagy sikere volt vele. A fődiszpécser elvtárs végigszalajtatta két emberét a soron, nincs-e hajszárítója másnak is.

Hatkor felsorakoztattak minket az épület előtt. A titkárnő kezében ajándék: barackpálinka, az a füttyös üveg, biztos ismeri, kirakatból legalább, meg valami hímzett terítő, kakasos. Negyed hétkor megjöttek az autók, a vendégek kiszálltak, de be se jöttek, ingyen operajegyük volt hétre, érthető. Egy sietős tolmács elhadarta az üdvözléseket, ott, az udvaron, átvették az ajándékot, aztán usgyi, visszaterelték őket a kocsiba.

Másnap reggel már nem volt se könyvszekrény, se szőnyeg, se pálma, se dohányzó- asztal, se fotel. A munkaköpenyeket elfelejtették összeszedni, a bátrabbak azóta is hordják, én nem viselem, ott van összehajtogatva a szekrényben (nekem nem hiányzik, hogy a Pötyike, a gondnokságról, cirkuszoljon velem). A tükrök, még a tükrök megvannak. Gondolom, a csempe is marad. Csak a titkárnőn nevet mindenki: annak a boldogtalan családja biztos csalánkiütést kap már a málnától. Mást sem esznek, napok óta. Gonosz szájuk van az asszonyoknak, mit mondjak.

BÖLCSÉSZBALLADA

Amikor összekerültek, más vagyonuk sem volt egyesíthető, mint a könyveik. Hogy mennyire egyet gondoltak, mielőtt még ismerték volna egymást, azt mi sem mutatta tömörebben, mint ezekben a könyvekben a jel. Névben a jel. Mert, mintha már a bölcsőben összebeszéltek volna, pusztán a neve kezdőbetűivel jelölte meg ki-ki a mindenkori belső címlap jobb felső csücskét.

A fiú jött rá, hogy van itt még egy rejtett összefüggés, U. É. állt a lány könyveiben, B. K. az övéiben. Ez, összesítve: BUÉK. Négylevelű lóherét, pödröttfarkú malacot rajzolt hát egy vasárnap délelőtt a címlapok sarkába, beléjük szerkesztve a vidám üzenetet. S ennek aztán további értelmezését lehetett adni, az új év és az új élet kezdésének szimbolikus tartalmáról, az újrakezdés náluk és bennük állandósuló lendületéről, az eljövendő hétköznapjaikban megbúvó ünnepről satöbbi, satöbbi.

Idővel (nem sok idővel) két kislányuk született. Haladván a korral (és a korszellemmel) a fiú belekeveredett valaminő, nem csupán a bölcsészeket lázbahozó, nemzeti ügybe. Amikor az ország fővárosában hernyótalpas járművek kezdtek kordont vonni a körutak két járdaszegélye előtt, a határok ellenben őrizetlenné váltak, a házaspár úgy döntött, jobb, ha a férj felkapaszkodik az utolsó teherautók egyikére. Az asszony a két kislánnyal nem mehetett.

Leveleik jobb felső sarkában kezdettől fogva állandósult a jel: egybefonódott monogramjaik boldogabb új évet ígértek. A férfi megírta, hogy első külföldi keresetéből mustársárga kordbársony pantallót vásárolt magának. Az asszony elmélázott; meg71