Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)
óráig tarthatott az egész . . . Leültünk, lihegtünk, de azért körbe-körbe néztünk, nem támad-e föl valahol a láng? — Szép kis szalonnasütés! — mondta a krapek. Mély hangja volt, zengő. Ujjatlan bőrmellénye cafatokban lógott rajta, széles, lapos arcából csak az apró szeme világolt elő a korom mögül. — Kösz— mondtam. — Dühöng a flammó! Intettem Esztinek, felállt, összeszedegette az esti lakoma maradványait a majdnem telehold éles fényénél. Javarészt betapostuk a földbe, de a srác nem törődött vele. Kétpofára vette a kolbászt, szalonnát, a kenyeret kézzel tépte: — Megláttam a füstcsíkot. Na, gondoltam, itt zsiványok hédereznek! De alig tértem le az országikról, már felcsapott a láng. — És nem vitorláztál el? Belevaló vagy! Ekkor két sziréna kezdett vijjogni a tapolcai bekötőúton. Felugrottam: — Fakabátok! A srác félmarokra fogta a maradék kaját: — Még csak a tüzesek. De jönnek majd azok is! — Szedd össze a cuccot! — kiáltottam Esztire. Az feltérdelt, tétovázott: — Csak nem lógunk el a felelősség elől?! A haver megállt, eltátotta a száját: — Miféle spiné ez? Az Üdvhadseregnél szedted föl? — Agyára ment a sült csabai — mentegetőztem, és elkaptam a lány karját: — Spuri, anyám! A szirénákra mindjárt idecsődülnek a parasztok is, és előbb jól agyonvernek, majd csak aztán kérdezik meg, hogy mi újság! Derékig hajoltunk a kukoricásban, úgy vágtattunk a legközelebbi bozótoson keresztül a Várhegy felé. Mire a nagy piros tűzoltókocsik a földúton odacammogtak a fenyveshez, mi fent ültünk a falon. Csődültek a helybeliek is. A hangok tisztán jöttek, mintha víz fölött siklanának. Mi csak azt figyeltük, kezdenek-e lefetyelni a várról? Hogy erre menekülhettünk. De nem jutott eszükbe. — Egy darabig figyeltük őket, ahogy izgatottan futkosnak ide, oda, ahogy mázsaszám dobálják a földet a kihűlt zsarátnokra — a helybeliek azért, hogy holnap eldicsekedhessenek, mekkora tüzet oltottak el, a tűzoltók pedig, hogy nagy jelentést írhassanak azért a kis prémiumért! —, aztán eluntuk a pancser futkosásukat, és feljebb indultunk. Én mentem elöl, Eszti a tarisznyámat fogta, húzatta magát, a haver meg hátul tolta. Balhés kedvünk támadt, kiabáltunk, röhögtünk. — Tudjátok, micsoda bőr vár engem Vonyarcon?! — kiáltott a srác, és elkapta Esztit, a térdénél fogva magasra emelte, aztán ráhuppantotta a vállára. Körbeugráltam, majd bedugtam a fejem a fiú lába közé, és felemeltem őket. így mentünk, egészen a kútig, csak Eszti sikkantgatott nagyokat, mikor egy-egy kövön meglibbentem. — Meghallják, te hülye tyúk! — mondta a haver, és leemelte a válláról, ledobta. Eszti talpra esett, ügyesen, mint egy gyakorlott lóugró, aztán bukfencezett vagy hármat, visszafelé, és pont a lábamnál terült el. Két kezét szétvetette, úgy nevetett. A krapek meglódult a nyakamban, rá akart esni, de visszahintáztam, oldalt messzire kidobtam, és, mint aki egyensúlyát veszti, rázuhantam Esztire. így röhögtünk, mikor egyszercsak azt éreztem, millió darabra szakadok. A srác tigrisugrással vetette rám magát, belefejelt az oldalamba. Nem kaptam levegőt, az a marha meg átkarolta a jobb- vállam, de úgy, hogy a két lábam között nyúlt át. Felemelt, mint a széket, én azonban 65
