Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)
Felsóhajtottam: — Félelmetes csaj vagy! . . . Fegyőr. De ezzel mintha elvágták volna! Oké?! Az apró fenyvesbe madarak tértek éjszakára. Itt is csipogott egy, ott is a fejünk fölött — nem tudom, milyenek. Hiába nőttem hegyek között, hiába szerettem mindig mászkálni az erdőben, alig ismerem, melyik milyen. Talán azért, mert mindig egyedül szerettem barangolni. Gyerekkoromban ugyan apám, anyám magyarázták, mikor gombászni, bogyókat gyűjteni együtt jártunk ki, de talán nem figyeltem oda, talán később elfelejtettem. Mert mikor suhanckoromtól kezdve egyedül jártam, sohasem az volt a fontos, hogy ez ilyen bokor, az olyan fa, amaz meg micsoda madár, hanem maga az, hogy ott járok. Hogy az egész együtt milyen hangulatot tesz rám. Felrezzentem. Eszti aludt. De ahogy megmoccantam, neki is kipattant a szeme. — Üssünk tábortüzet, rakjunk a hegyibe kolbászt! — mondtam. — Szalonnát is! Gyorsan ágakat gyűjtöttünk. A fenyő, ha nincs aljnövényzete, egészen okosan viselkedik: távol áll egymástól, hogy ő is, társa is kapjon levegőt. Középen ráadásul egy kiszáradt öreg volt, ágai nagyrészt már letördelődtek, úgyhogy az ő közelében lehetett tüzet gyújtani. Nyársra húztam egy-egy kolbászt, alá irdalt szalonnát, hogy csepegtetéskor felpuhítsa a száraz gyulait. Megettük, egy falatig, a sercentett kenyérrel együtt, és csak néztünk egymásra. Aztán bólintottam, újabb adagot készítettem. Megettük azt is; meg a harmadik pakolást is. Két üveg Rizlingszilvánit vettünk a boltban, azt is élszopogattuk. De utána már fel se tudtunk állni, csak arra maradt erőnk, hogy elnyúljunk a tűz két oldalán. Disznót vágtunk. Anyám már előző este alig tudott ágyba dugni, de egész éjjel úgy aludtam csak, mint a nyúl, félfülre, s mikor az első lábas megpendült a konyhában, már kirúgtam magam a dunna alól .. . Apám egy rossz villával tartotta a tömör szalmaparazsat, és vezette végig a disznó hátán, oldalán. Aztán papucsot kötött a négy lábára, aprószalmát dugott a füle alá, farka alá, majd az egészet egy nagy, sárga dombbá formázta, és újra körülhordozta a tüzet. A szalmaláng felcsapott, a tető magasságáig, és a meleg áram magához rántotta a kémény füstjét.. . Apám csak állt, szétvetett lábbal, a villa nyelét mellének szegezve bámult a tűzbe . . . Azt én is mindig nagyon szerettem, de egyszerre izgalom kélt bennem, hogy ebben a nagy recsegés-ropogásban teljesen elég a disznó farka-füle, és mi marad nekem?! . . . — Hé! Az anyátok! Leég az erdő! Nem halljátok?! A száraz, ösztövér fenyő lángol, hegyéig, mint egy különös, egyszerre mindenütt szikrázó csiliagszóró. Egy alak ugrál körülötte, nagy, száraz botokkal veri le a ropogó ágakat, a sistergő héjat, de a botok minduntalan eltörnek, a tűz pedig csak éled a pisz- kálástól. Másodpercekig dermedten bámulok: Erdőtűz! Aki hegyek között született vagy élt, az tudja, micsoda rémületes zöngése van ennek a kiáltásnak!... S ha ez a srác továbbra is így éleszti, veri szét a lángoló fadarabokat!. .. Felugróm, neki a gyertyának. Eszti sikolt, hogy ne! A letört ágak csonkjai éppen jó kapaszkodók a lábamnak, s ha a meglazult héjak alá nyúlok, akkor nem égetem össze a kezem... A fiú megérti, pillanatokon belül ott liheg a nyomomban: ha ennek a száraz, gyökereszakadt fának a hegyibe mászunk és jól meglóbáljuk, akkor kidől, és ha szerencsénk van, tövestől. És a földön könnyedén megfojtjuk a lángokat. A haver segített. Leüvöltöttem Esztinek, ő is nekiveselkedett. Talán hat méterről zuhantunk le, de a szomszéd fenyők fékezték a sebességet. Mi ketten földet hánytunk a törzsre, Eszter pedig a szétpattanó szikrákat üldözte. Negyed64
