Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)

Levette a táskáját, könyékre ereszkedett:

— Azért mondtam tegnap, hogy kiabálni fogok, mert mindig úgy képzeltem el, hogy . ..

Még annyi időt sem hagyott a fellobbanó vágy, hogy levetkőzzünk.

De aztán megtettük, elnyújtóztunk a pokrócon, ujjainkat a fejünk fölött összefontuk. Később oldalt fordult, térdét becsúsztatta a combom közé, fejét a vállamra tette.

— Miért szakadtál le az este?

— Én?! Te lódultál neki a lejtőnek!

— Persze. A holdfényben megláttam a várat, és . ..

Feléje fordultam én is, mellünk hegye összeért. Felnyílt a szája, és akkor megláttam, hogy p>ici pihék vannak a felső ajkán.

— És?. . . Elmentél?

— Nem. Jöttem utánad.

— Ki után!?

— Teutánad! Végig, vagy húsz méterre.

— Énutánam! De hiszen, én meg is álltam egyszer!

— Akkor megálltam én is.

— De miért?

— Ugyanazért!

Ezen nevettünk, birkóztunk egy darabig, a végén megadtam magam. Viccből, persze, de különben erős lány volt, mindig össze kellett szedni magam, ha két vállraakartam fektetni.

— És fel is jöttél?

— Azt nem. Féltem.

— Mitől?

Elhengeredett tőlem, és onnan nézett rám, a pokróc másik végének mérhetetlen messzeségéből:

— Te mindig tudod, mitől félsz?

Utánagurultam.

Dél felé járt, mikor az én ruhámat is rendbeszedtük úgy-ahogy, a hátsó udvari csapnál, és Eszter tűjével, cérnájával. Ő még az este összehozta a sajátját, aztán pedig lent aludt, az istállóban.

— Mint Jézuska! — mondtam.

— Erről jut eszembe: Reggel miféle péket meg kelyhet emlegettél?

Az ócska gyökérkefe kiesett a kezemből, bele a lefolyóba, csak úgy toccsant szét a víz.

— Péket meg kelyhet?!

— Igen. Fölmentem hozzád, hangosan beszéltél, még azt hittem, felcsíptél valami pipit!

— Te nem vagy normális!

Ki akartam venni a kefét, de valami hegyesbe ütköztem, felsértettem az ujjam bögyét. Bekaptam, annyira fájt. Odaszaladt, kierőszakolta a számból, ő kezdte szopogatni. Mikor már inkább csiklandott, mutogatni kezdtem a saját számra, mint valami süketnéma. Akkor csókolóztunk. így marháskodtunk, míg csak felriasztott bennünket a harangszó.

Kivágtattam a telekről, fel a szőlők között, a bazaltoszlopok mellett, egészen a nagy kőkeresztig. Azt hittem, a tüdőm kiszakad, de olyan erő feszített, hogy meg nem állhattam, végig föl a sziklákon.

61