Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)
úgy éreztem, nem forog a nyelvem a számban: Apám beteg volt, a bányában szerezte, a légkalapács meg a szívlapát nyelénél. Tudtuk, hogy súlyos eset, de hogy — két sikertelen egyetemi felvételizés után — azért menjek műszaki főiskolára, mert ő így kívánná!... Nem tudtam megszámítani. — Anyám csak mondta, mondta megszokott szövegét, míg csak felálltam, kirohantam a házból, neki az erdőnek, a város felé. Hány éjjelt átmászkáltam már Gyöngyösön! De hányat! Gimnazista koromban, mikor félig akarva, félig véletlenül, le-lekéstem az utolsó buszt is, és nem volt kedvem nekivágni az ösvénynek. Százszor, ezerszer becsavarogtam ugyanazokat az utcákat, csukott szemmel is tudtam, hol van púp a járdán, mikor kell le- vagy föllépni, aztán mikor már többszörösen is kiment belőlem minden erő, leültem a nagytemplom oldalánál, és vártam az öreg péket. Jött is, mindig. Arról tudtam, hogy negyed négy lesz, még húsz perc, és indul az első bányászbusz, ki a tizenkettes aknához. Onnan pedig már csak egy jókora futás a falunk. MÁSODIK NAP Azon lepődhetnék meg, ha nem így történik: Kikerestem a legszélesebb pofájú fejszét, alápóckoltam a favágítót, és nekiláttam a hasogatásnak. A nap szélesen, kereken mászott föl a hegytetőre, rövidesen félmeztelenre vetkőztetett. „Vágom a fát hűvös halomba”. Minden mozdulattal könnyebb, szabadabb lettem. A végén már szinte fennhangon feleseltem a sikongó görcsökkel. Akkor odajött a gondnok, toporgott, valamit gyűrögetett a markában. Megálltam, letörölni magamról az izzadtságot. Azt mondja: — Milyen tarifában is állapodtunk meg, fiatalúr? — Tarifában?. .. Ja! . . . Százhúsz naponta, meg a kaja. Sok? — Dehogy!... Az Istennek nem nézett a szemembe. — Tudja ... Én most kifizetem magát. A tegnapi szabadot, a vasárnapi plusz száz százalékot, sőt, a mai napot is. Az összesen .. . úgymint ... — kinyitotta a markát, mutatóujját nyálazta — négy . . . öt... hat... hatszor egy az hat, hatszor kettő tizenkettő: tessék parancsolni a fiatalúrnak! — Kötényébe megtörölte a kezét, lassan, elégedetten. — Nna! Majd tessék bejönni, a nyugtát aláírni! Igaz, hogy gyönyörűen melegít a nap, és az ereszek is megindultak, de hát ilyen gyorsan beállna a holtszezon? Meg egyáltalán: ha annyira nem kellek, miért nem este mondja meg?!... Gyűlögetett bennem a méreg, ahogy szedtem magamra a cuccomat — bent mégsem kérdeztem semmit, csak aláírtam a papírt, felmarkoltam a bundámat meg a fülessapkámat, és nyomás kifelé, minél sebesebben! . . . Ilyenkor érkeznek a friss vendégek, jönnek lefelé a tegnapiak, de most tök embertelen volt a földszint, csak két rendőr ült az egyik asztalnál, előttük fröccs, oldalukon gumibot... Rájuk néztem, aláírtam, és már suttyantam is kifelé! Kilenc óra lesz, és már itt vagyok. Nem riadtan, nem elkeseredetten, csak úgy, egyforma hangulatban rovogatva a háromszögeket a három ablak között. Nagyon érdekes, hogy még csak álmos sem vagyok. Pedig ez az egy szerencsém eddig megvolt, hogy akkor álmosodom el, de pontosan csak akkor, mikor semmiképpen sem tudom tovább bogozni a dolgokat. — Álmos vagy?. . . Hallod?! . . . Alszol még?! Felpattantam. Ott ült Eszter, üdén és pihenten, mint aki fél perce érkezett. Még a táska is a nyakában lógott. Ült a szénán, én meg álltam, talpam alatt zizegett a széna, fejem felett a cserepek pattogva szárítkoztak a reggeli napfényben. 60
