Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)
— Nem tudom — felelt valaki a bolyból, ahol legtöbben már viharos pergőtűzzel könnyítettek magukon. Franciánk azonban nem hagytaannyiban. Nyilván bosszantotta, hogy megakadályoztu k egyszerű anyagcseréjének befejező aktusában: — Azt mondtátok, Magyarországon nincsenek se koldusok, se hippik! Az előbbi hang előrejött, és egy magas, legalább kilencven kilós hústömegben testesült meg. Eszter hirtelen futni akart. A hústömeg utánunk mozdult, de a francia nyilván megfogta a karját: — De hagyd! Vihar volt, megáztak. Vagy nálatok megázni sem szabad? Már azt hittük, ennyivel megússzuk az egészet, mikor alak magasodott föl a szőlőből. Nadrágját kötötte, majd se szó, se beszéd, zseblámpájával világított az arcunkba. Sehová máshová, csak éppen a pofánkba! Hirtelen Széchenyi Zsigmond leírása jutott eszembe, hogy reflektorral vadásznak az indiai éjszakában. . . Egyetlen pillanat alatt teljesen reálisnak találtam, hogy ez a villanyos pacák már kapja is a flobért és egy rutinos csípőlövéssel leteríti legalább a bakot, hiszen ilyen állat bőre még úgysem díszíti lakása falát! Eszter egyre csak oldalt rángatott, de nem voltam hajlandó. Leszegtük a fejünket, és közeledtünk az ürge felé. — Nem oltaná el azt a rohadt lámpát!? — kiáltott hirtelen Eszti. — Sztyi! Hogy kerülsz ide?! — döbbent le a pacák, és elénk ugrott. Eszter most akkora erővel rántott meg, hogy lebukfenceztünk az út lejtős oldalán, be a tőkék közé. Lehorzsoltunk egy csomó levelet, a karók megsebeztek bennünket. Mikor álltam föl, már az egész csoport felénk rohant, összevissza kiabálva. ,,Le ne maradj!” — súgta Eszter. Magasan fénycsóvák csaptak föl, ide-oda mozogtak. Lefelé csak akkor tudnának világítani, ha az autók farát megemelnék vagy negyven fokkal. Ahhoz pedig idő kell. Addig mi eltűnünk. Nagy ugrásokkal befogtam Esztert: — Hová rohansz, te őrült! Pontosan az útra kanyarodsz vissza! Enyhén jobbra tartottam, hogy elkerüljük a villákat és valahol Tördemic fölött kössünk ki. Onnan már nem lesz messze a szénapadlásunk . .. Régen elmaradt a Bormúzeum, még mindig rohantunk. Éreztem, hogy mögöttem Eszti menni akar, csak menni, ki a világból. Egyszer aztán mélyet léptem, váratlanul, ő meg átbukott rajtam. Úgy feküdtünk, fejünk ellenkező irányban. Nagysokára kitápászkodtam a gödörből. A sarat szedegettem a nyakamból, fülemből: — Kettő — egy. — Mi? — Mondom: kettő — egy! És ez elég is lesz mára. Felült ő is: — Egész hétre! — Egy hétre jöttél? — Ma hétfő van, nem?! Ellenséges volt a hangja. Majdnem olyan, mint mikor a pacákra rászólt, hogy oltsa el a lámpát. — Tájékozódni próbáltam. Tördemic közepe még előttünk volt, balra le. A nyaralóhoz azonban már egy kicsit visszafelé kellett kanyarodni, föl. Eszter egysiercsak elindult, lefelé az oldalban. Úgy megdermedtem, hogy se köpni, se nyelni! Ment, lógó két vállal, lehajtott fejjel, bakhátról bakhátra nagyokat lépve, ütemesen. „Te vagy az oka!” — mondta anyám, ahogy a halotti tor maradékát szedte össze a kétszárnyra nyitott asztalról. Máskor szembeszálltam volna, fele ennyiért is, de akkor 59
