Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)
a fába szorult féreg. így haladtam előre a kihasadt, dörgő fellegek alatt, mikor hirtelen láng csapott fel előttem, és mintha millió szúnyog zizzent volna el a fülem mellett. Megijedtem, lelapultam az árokba. Ez volt a szerencsém, mert újra felcsapott a láng, de akkor már a puskadörrenést is felfogtam!. . . Petyó bácsi, a vadőr jött szembe velem, és azt mondja, egyszercsak látja, szörnyalak közeledik feléje, valami bányarém, nem is jön, hanem a levegőben bukdácsol le-fel, és a fejéből szikrák pattannak ki, olyan nagy, olyan erős kék szikrák, hogy néha még a torz pofáját is bevilágítják! Gyanakodva nézett rám az öreg: ,,Te nem láttad?” Ereztem, ha most vallók, akkor rossz hírem kél, és az kell csak ennek a babonás bányászparaszt népnek! Egy éjjel még kifeszítenének, mint a denevért, különösen hogy nemrégiben ismét ölt a szén!... Szóval, volt annyi eszem, hogy letagadtam: Bizony nem láttam én, Petyó bá’! Még a fejem is a kabát alá húztam, hogy ne ázzak annyira! Eszti megállt: — Egy sörét se ért? — Egyse. Hallgattunk. Az úton pont szembe jött ránk a vihar. Néha meg-meglökött bennünket. Összekapaszkodtunk. — És most.. . nem kell ugrálnod? — Hogy kiröhögd magad, mi? — Hülye . .. Abban a pillanatban a hajunk összeugrott. Ijedten kaptuk föl a fejünket, és mintha még láttuk volna az elektromos kisülések fényét. Egymásra néztünk, és a hajunk megint egybegubancclódott, fémes sercegéssel, mint mikor a sokszor mosott nyloninget húzza le magáról az ember. Szétugrottunk. Az egész ijesztő volt, hihetetlen. Egyszeribe valószínűtlennek tűnt az is, amit az imént meséltem. Eszter egészen az út széléig hátrált, nekiütközött egy kerékvető kőnek. Én meg ugrálni kezdtem. Kezem magasba dobáltam, hajam minden szála az égnek állt, ropogva. Kívülről láttam magam. Mintha Eszter mellett ülnék, és nézném, ahogy ugrálok. Először vontatottan, nemszeretem-formán, mintha csak erőszaknak engednék, aztán mind lendületesebben, nekihevülve. Még azt is láttam, hogy Eszti feláll mellőlem, és elindul utánam! Elindul, ugyanúgy ugrálva. Később azt mondta, erre nem emlékszik, csak engem látott, ahogy haladok előre, néha magam körül is megpördülve, és vékony kutyahangon üvöltök. Mikor a villámok csapkodni kezdtek, együtt rogytunk össze. Hajunk még egy ideig egymáshoz tapadt, de mind ritkábban percegett — aztán visszahullt a fejünkre, és jár- tányi erő sem maradt bennünk. A vihar elvonult, épp olyan hirtelen, ahogy rárohant a tájra. Az ég kék lett, egyvég- tében, és a Balatonból fölsejlett az újhold félig telt karéja. Felültünk. Hirtelen észrevettem, hogy Eszter háta mögött autó áll — és mozog. Ütemesen ring a kocsi hátsó két kereke. Sohasem gondoltam volna, hogy kívülről ilyen muris, ha kocsiban szeretkeznek. Eszter hirtelen fölállt, nem nézett rám. Elindultunk. Több kocsi vesztegelt egymás mellett, és hirtelen rájöttünk, hogy a Bormúzeum felé közeledünk. Kivágódott egy ajtó, és valaki azt harsogta: Tiszta, világos, uraim! Népes társaság buggyant ki az útra, magyar, francia, német szavakat röptetve. Egyszeribe tele lett velük a világ. Eszter megfogta a kezemet. Nem lehettünk valami szívderítő látvány sáros ruhában, csatakos hajjal. Egy franciának megállt a nadrágslicce felé tartó keze, és hangosan hátrakérdezett: — Ezek kik? 58
