Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)
— ... nem a micsodácskáját, hanem a száját! . . .mert ezapláne: belesmárolsz a szájába. . . — . . .na ne!... De csak törölgette a röhögéstől kibuggyanó könnyeit, szigorú arccal: — De-de! Belecsókolsz a szájába, és azt mondod: Zsófi ka! Hát maga az!? — Vagy Zulfikár! — Seherezáde! Drágám! Hát nem emlékszel?! Ezen megint röhögtünk. — Emlékezett volna? Eszti legyintett: — Ajjaj! Az ilyen vérmes öreg hurkák mindig a saját emlékeik miatt kapják föl a vizet! — Jó-jó! De akkor jön Naszreddin papa! A dús Naszreddin, az ő cérnácska csemetéjével ! Eszti kihúzta magát: — Elfelejtkezel rólam! Belekapok a két hájas mellibe, így. . . Felordítottam, mert rajtam mutatta, amit mondott. — ... és azt mondom: Reddi! Reddikém! Hát így kell találkoznunk?... és karodon tartod a mi felejthetetlen szerelmünk gyümölcsét?. . . — ... amit szívességből megszültél helyettem! — üvöltöttem közbe, mert még mindig markolta a hónom alját. Megfogtam én is, birkózni kezdtünk, közben hánytuk le a ruhánkat, és bele a vízbe! Ahogy lement a Nap, vagy még le se ment egészen, vihar kerekedett. A nádtenger laposkúszásban iramodott délnek, a strandon nyöszörögtek a bódék, és az országúton túl olyan fürgén hajladoztak a fák, mintha nem tiszteskorú gesztenyék lennének, hanem fiatal táncosnők. Mire kievickéltünk, akár fel se öltöztünk volna, úgy zuhogott az eső. Az emberek csattogó lábakkal, sikoltozva és rikácsolva rohantak fedél alá, csuromvíz fejük fölé átázott újságokat, kabátokat, kacatokat tartva, mi meg csak bandukoltunk nyugodtan. Hova rohanjunk vizesen? — A strand bejáratánál egy fehér kis gombolyag vinnyogott. A vendéglőtől idősebb, sovány néni hívogatta: ,,Bubu! Bubukám! Gyöngyszem kiskutyám!” De Bubukám nem mozdult. Reszketve akarta bekaparni magát a zöldségesbódé deszkája alá. Az öreg hölgy toppantott előre, de a víz felől visszacsavarodó szélroham nekivágta az ajtónak. Odamentem Bubuhoz, fölvettem. Bizalmas vacogással lapult a mellemhez. — Micsoda közállapotok! — dohogott a néni, mikor átvette a kutyát. — Ilyen ítéletidőt, főszezonban! — Nem köszönte meg — mondta, már túl a sínen, Eszti. — Örülj, hogy le nem hordott bennünket. A szél nem gyöngült, az eső egyre jobban zuhogott, az ég most már egyvégtében dör- gött, de villámok csak nem indultak. Úgy éreztem, sú'rú'dik a levegő. Tizennégy éves sem voltam, anyám a szomszéd községbe küldött, a nővéremhez. Talán krumplit vittem, talán húsz forint kölcsönt vissza, nem emlékszem, elég az hozzá, hogy hazafelé hirtelen rámsötétedett, vihar tört ki. Féltem az erdőn. Az eső zuhogott, a fellegek a fák hegyéig gomolyogtak, és állandóan dörgött — de nem villámlott. Olyan sűrű volt a levegő, hogy úgy éreztem, csak harapva tudok belőle eleget szedni. . . és akkor egyszerre csak ugrálnom kellett. Nem is az, hogy kellett, hanem azon vettem észre magam, hogy ugrálok mint az őrült, kezem-lábam széthajigálom és üvöltök, mint 57
