Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)
Ezt már Byron is csinálta, meg Rimbaud, hogy megkavarták a szavak rendjét, régi jelentéseket új értelmezésekkel váltottak föl — az emberek meghökkentek, elkezdték csámcsogni, és rövidesen az egész Byront meg az egész Rimbaud-t visszacsámcsogták eredeti ízlésükhöz, formavilágukhoz. Talán úgy kell megírni, hogy az ember csapdát ejt neki. Mintha oda se figyelnék, mintha csak körmölném egyik sort a másik alá — közben azonban kirakom a hurkaimat, s egyszer csak beleesik a nagy vad! Talán. De ezt, ahogy megyünk a szőlők között, ezt még meg kell írnom: Ha a Kisfaludy-ház felé fordítom a fejem, akkor is látom. Nem a ház helyén, hanem mellettem, ahogy lassan, szinte vontatottan emeli mezítlábát, és a csomóra kötött blúz alatt mozdulnak az izmok. Két válla előre hajlik, lapockája kifeszíti a lehellet- vékony szövet anyagát. Minden lépésnél az egész teste mozdul, az egész teste lép, nem mint például egy díszmenetet vágó katonának, akinek csak a lába lép, de az annál inkább . . . Szeme kék, egészen sötétkék, néha szinte fekete. Orra rendes, szája rendes — mit tudjak rá mondani?. . . Talán a hajáról valamit. Pontosan olyan hosszú, hogy ha a két válla fölött hátraveti, akkor ott is marad, nem hull mindig előre. Utálom azokat a csajokat meg srácokat, akik egyebet se tesznek, mint a hosszú hári- jukat igazgatják! Ha zavarja őket, miért nem növesztik nagyobbra, vagy miért nem vágják rövidebbre? Szerintem azért, hogy a folytonos mozgással felhívják magukra a figyelmet. Esztié nem ilyen. Neki — Eszter-haja van. Sötétbarnában csillogó, tömött-puhán hátrazuhanó, a homloka peremétől kezdve. Még a fülét is szabadon hagyja félig, olyan engedelmes, olyan. . . fegyelmezett ez a haj. És a lány minden mozdulatát követő. A nyugati ablak a szigligeti várra néz. Havas ködben sejlik föl a rom, a pusztíthatatlan két sarokfal, és ha Esztire emlékezem — minden percemben azt teszem, akár rágondolok, akár se —, akkor először is a homlokát érzem. Mintha a haja azért lenne olyan illemtudóan engedelmes, hogy a homlokát szabadon hagyja — „homlokod fényét villantja minden levél”. Az úton rengetegen jöttek-mentek, a hőség döglesztő volt, olyan eső utáni párás meleg, de északnyugat felől néha apró szellőfodrok gurultak elő, s meg- rebegtették a szőlő fiatal hajtásait. A vállamra tette a kezét, én meg a derekát fogtam. „Te kölyök, már megint valami zsiványságon töröd a fejed, mert olyan nyirkos a kezed, mint a béka lába!” — szokta mondogatni szegény apám, s mennyit szenvedtem attól gyerekkoromban, hogy ezt az undorító tulajdonságomat nem tudtam legyőzni! Parancsoltam a tekintetemnek, az arcomnak, a mozdulatomnak, de még a hangomnak is, talán már tízéves koromban — de a rohadt két kezem izzadásával, avval máig nem bírok! Fogtam a derekát, és néha megmozdítottam egy-egy ujjamat: nem izzad? De nem, nem igaz! Ezt csak utólag gondolom! Akkor erre nem ügyeltem!. .. O, ez az örökös önfigyelés! Néha úgy érzem, megőrülök, mert ha nem akarom, akkor is tennem kell, mint az akaraterő utolsó cseppjét is elvesztő iszákos. És ugyanúgy elbódulok ettől a küzdelemtől, mint a részeges az alkoholtól. Minden tagom zsibbad, a fejem hordónagyságúnak érzem, de nagyon könnyűnek, és ülök, állok, megyek vagy fekszem, de mintegy kívülről látom magam. Ha kinyúlok a cigarettáért, nem érzem, hogy megfogom, hanem látom — ugyanakkor azonban mintha önmagámból nyúlnék önmagamba, mintha az egész szobát megtölteném, minden zugáig; s mikor vizet inni fölkelek, önmagámban mozdulok tovább! 54
