Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, I. rész)
a levelek, a bokrok zöldje szinte átlátszó. A libegő alatt állunk, tudod, annál az oszlopnál, amelyiknél fel lehet kapaszkodni az üres székekbe . . . Utaztál már így? — És te? — Hajjaj! — Erős lehetsz! Feljebb húzódzkodott, egészen a fülemhez. A lehelletét—a hűvös lehelletét! — a nyakamon éreztem: — Erős vagyok, nagyon erős! Félkézzel kinyúlok a libegőbői, lekapom azt az öreg, szélmosta homokkő kúpot, ami félúton áll, és szépen fölviszem a végállomásig. A személyzet azt mondja: Kérem, ilyen nagy darab rögökkel nem szabad ám közlekedni, mert balesetveszély esete forog fenn! ... Ez rög? Ne tessék velem viccelni! Ez Esőisten szobra, az azték művészet reprezentánsa! Egyenest a Yukatan-félszigetről hozzuk. Nézzék csak meg a rubinban csillogó szemét!. . . Megnézik, bólogatnak, és azt mondják: Az más, kérem! Esőisten Yukatanból, az persze egészen más! Tessék talán ide letenni, a nagy kerék alá, hogy legyen végre védőszentje is a libegőnek! . . . Nagyon szívesen megtenném, de nem lehet. Mert, tetszik tudni, nekünk ezt most el kell vinnünk, túl a kilátón, be az erdőbe, ahol készen áll az áldozati helye. Az utolsó azték főpap ugyanis meghagyta, hogy ezerkilencszázhetvennégyben menjünk el a szoborért, mi ketten, ahogy itt állunk, és hozzuk el a főisten főszobrát, bíborban, aranyban meg türkizkékben ... Idáig emlékszem a meséjére. A duruzsolása tette, a hűvös lehellete a nyakamon, vagy lassú simogatása, de minden melegem elmúlt, és elaludtam. A déli ablak a vízre szolgál, de állandó a köd. Kilenc óra múlt. Ha most rögtön indulnék, talán még odaérnék a gyorshoz. De hülyeség. Fogalma sincs, hogy itt vagyok. De miért nincs? És miért tudtunk egymásról mindent a nyáron? ELSŐ NAP Ültem a pádon. Július eleje volt, két eső közötti hőség. A leveleket néztem, túl a sínen a nyírfák hímzett leveleit. És akkor beúszott a vonat. Dőlt belőle a hőség, minden ablak lehúzva, és az emberek fürtökben lógtak egy kis friss levegőért. Szemben velem Eszti hajolt ki, fiatal csajok meg srácok között. Éreztem ... mit, éreztem! Tudtam, hogy a többiek nem hozzá tartoznak: — Szevasz! Felálltam, ő meg belépett az ablakból, nyúlt a cuccáért. Mire a lépcsőhöz értem és lesegítettem, már mozdult is a szerelvény. — Szia! — mondtam újra, mert semmi más nem jutott eszembe. Megfogtuk egymás kezét, és mentünk a pádhoz, az én cuccomért. — Most jöttél? — Tegnap. Csak vártalak. Mosolygott, nyújtotta a száját! — Akkor szia! És elindultunk. Már megint megyünk! Ide megyünk, oda megyünk, és a végén ... Pedig az egészben nem az a lényeg, mint ahogy az sem, hogy befutott a vonat — hanem hogy leszállt, pedig sohasem láttuk egymást. Ha ezt sikerülne érzékeltetnem!... Egyelőre nem tudom, hogyan. Talán majd később. Egyelőre az van, hogy megyünk a szőlők között, és nézem. Nem a szememmel, vagy elsősorban nem avval, hanem minden idegszálammal, minden érzékszervemmel ... Ez sem jó. Szavakat írok másik szavak helyett. 53
