Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 12. szám - Németh László írói pályakezdésének 50. évfordulója - Szekér Endre: „Szerettem az igazságot”

A Bánk bánban a magányos szívek „füstölgő, sistergő fazekakként” forrnak egymás mellett. Figyelt Bánk magára utalt őrültségére. „Kiégett vulkánnak” tartotta a dráma végén. S remek fejtegetései végén így foglalta össze a Bánk bán magyarság-érzését: „A füstölgő bánki szenvedély: a jobb magyar mindennapos hangulata. Bánk bánt végigolvasni annyi, mint kipanaszkodni magunk.”

Tanár vagyok. S ezért is mindig vonzott a Németh László-i példa: gályapadból milyen jó lenne laboratóriumot csinálni! Sohasem tudtam elfelejteni a Medve utcai polgári című művében írt gondolatokat: a szürke, mindennapi foglalkozást jó lenneazembernek saját vérével „átszínezni”. „Nincs olyan munkakör, amelyből művészetet nem lehet csinálni”, írta. Igen, jó lenne a „munka lelketlensége” ellen küzdeni, az élet bármely munkaterületén kis laboratóriumot csinálni! Azt hiszem, ez kevés embernek sikerült úgy, mint Németh Lászlónak Hódmezővásárhelyt. Hitt abban, hogy az „óra üvegharangja alatt” a tanár és a diák egyforma szenvedélytől fűtve keresik a periódusos rendszer vagy egy Vörösmarty-vers rejtelmeit, szépségét.

E szabálytalan olvasónapló végén szólnom kell a Németh Lászlóval való találkozásokról. E sorok írójából, ki hajdan fiatal diákként ismerkedett meg a drámaíró Németh Lászlóval: középkorú ember lett, ki elengedhetetlennek tartotta azt, hogy megismerkedjék Vele. 1962. szeptember 26-án Tóth László segítségével kerestük fel Németh Lászlót Budapesten. A MÁV-Kórházban látogatott meg valakit, s így azután a Szépművészeti Múzeum mellett a Kéményseprő kerthelyiségében találkoztunk Németh Lászlóval. Egy emlékezetes pillanatot szeretnék felidézni: mi Varga Mihállyal indultunk a földalatti megállója felé. S Németh László elkísért minket, lejött velünk a lépcsőn a földalatti vágányaiig. S integetett utánunk. Ezt én nem tudom felejteni. Aztán 1970 július elsején Varga Mihállyal és Fehér Sándorral „Kecskemét” és a Forrás képviseletében elzarándokoltunk Sajkódra. Úgy éreztem magam, mintha Tolsztojt látogattam volna meg Jaszjana Poljánán. A kis szalmatetős alkotói ház asztalán ott volt a vérnyomásmérő — a „hipertónia leveleit” idézve fel bennünk. 1970. október 2-án a kecskeméti Katona József Gimnáziumban Orosz László tanár barátom hívására a könyvtárban beszélgetett el afiatalokkal — a kecskeméti színház Cseresnyés-előadása után. Itt érdekesen fejtegette a hős és modell problémáját. Az az igazság, hogy az Iszony főhőse 70 éves nagymama, és az élete nem úgy alakult, ahogy a regényben megírta, jegyezte meg. Szellemes volt, sziporkázott a kecskeméti fiatalok kérdéseire válaszolva. S nem volt mindennapi esemény a Katona József Társaság ülése sem a kecskeméti városháza dísztermében, melyen Németh László beszélt. . .

Azóta évek múltak el. S most már a művek mellett arcképe — egy sajkódi pillanatkép — s mellette Borsos Miklós felejthetetlen szoborarcmása idézi fel egykori szavait: „Szerettem az igazságot”.

26