Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 11. szám - SZEMLE - Varga Lajos Márton: Péntek Imre: Éjféli pályaudvar

nám hozzá a példákat. A különös csak az, hogy ez a széthullott valóság aztán észrevétlenül mégis szimbólummá, szimbólumokká egyesül. íme egyik versének néhány sora: „mondd, amíg a robbanás senkiföldjén | kinyílik a gondolat | — egyet- leg virág —” S a befejező sor: „Hajts fejet egy virág előtt is.” — És hasonló eredményre jutunk, ha az elbeszélés oldaláról közelítjük meg a kérdést. Az eseményesen, vagy annak látszóan szerkesztett novellák sem maradnak meg ezen a szinten. Valamilyen szimbólumba, vagy éppen ellentétébe, az állításba és tagadásába torkolla- nak. Mert az élet mozzanataiban titkok, szimbólumok és örökös ellentmondások rejlenek. — Lényegében erről vall Panek Zoltán legújabb novelláskötete, a „Mellékes csodák”.

Mint minden írónak és költőnek, Panek Zoltánnak is vannak példaképei. Egyik kritikusa, Szilágyi Júlia (Igaz Szó, 1970) az említett „Mélyrepülés”-™! írt kritikájában Kosztolányi Dezsőt és Dzsida Jenőt említi. Legújabb kötete alapján bátran oda sorolhatjuk Lászlóffy Aladárt, a kiváló romániai magyar költőt is. Nemcsak azért, mert a kötet —talán legjellemzőbb novellafüzérének, a„Próbakimetszés”-nek egyik mozaikjához („Furcsa”) mottóként tőle idéz, hanem mert a váratlan, sőt nonszensznek tűnő képzettársításai valóban Lászlóffy verseihez állanak legközelebbi rokonságban. Az említett novellafüzér egyébként már címében hordozza a mikrodarabokra hulló világ költői szimbólumát, amely szerint nem is lehet nagy, szorosan összefüggő egységbe, eseménysorba, élményvilágba fogni a világ sokszínűségét, csak kimetszeni belőle darabokat, amelyek persze magukba hordozzák az egységet is: a szép és rút, a jó és rossz, a hatalmas és gyámoltalan, a fény és sötétség stb. egységét. Avagy a szerelem és gyűlölet, vonzás és taszítás egységét, mert hiszen ennek a kötetnek éppen a szerelem az egyik fő témája. A szerelem, amely Paneknél természetesen nem a harmóniában, a vonzalomban, hanem a távolodásban, búcsúzásban és vágyakozásban testesül meg. (Mellékes csodák, Az öngyilkoshelyettes stb.). „Ha nem vetted volna észre — írja a Mellékes csodák-ban — már lázasan csomagolok. Igen, az élet nem tud hangulatokkal versenyezni, már marad. És ezt is mondtad : minél többet beszélget egymással két ember, annál veszélyesebb vizekre sodródnak. Valahogy így mondtad. Szerintem is könnyen lerághatják egymásról azéletet.” Bőven idézhetnénk hasonló részleteket, amelyek az egységben és szétbomlásban, a szavak és mondatok, kifejezések többértelműségében, vagy esetleg szimbólumában keresik a valóság igazi értelmét és lényegét: az élet nagyszerűségét. Az utak szimbólumát már említettem. Az utakét, amelyek valóságosak és képzeletbeliek. Az utakét, amelyek ismertek, kitaposottak, de az ember nem, „az istenért sem” akar járni ezeken. Ezért aztán minden összekúszá- lódik, majd új, sohasem sejtett utak nyílnak előttünk. — Ilyen a szerelem is. „Havazni fog. Akkor havazott” — mondja a fér^ búcsúzáskor, s a

„havazás” a havas táj, a fehérség, szépség visszavisszatér majd, mint a Beethoven szimfóniáiban felcsendülő dallamok.

Az utak tehát szertefutnak és bogozódnak Panek Zoltán alkotásaiban. Nyugtalan, emberi, lelki mélységek után kutató művészet ez, amelyről nem tudhatjuk hogyan, mikor, milyen nagy szimbólumban, érzelemben, gondolatban, élményben teremti meg majd a nagyobb, a teljesebb értelmet. Egyelőre a szikrázó, gyöngyöző „kimetszé- sek”-et látjuk inkább, s a fölcsillanó hangulatokat, szimbólumokat. De ez is magával ragadó. Arra kényszerít bennünket, hogy felvegyük mi is a búvárruhát és elmerüljünk a váratlan, gyakran képtelen asszociációk, sejtetések kavargásában, s higyjük, hogy diadalmasan kerülünk ki majd belőle, s az értelem, a megújuló szépség örömével. (Kriterion, Bukarest, 1974.)

SERES JÓZSEF

PÉNTEK IMRE:

ÉJFÉLI PÁLYAUDVAR

Péntek Imr' az Elérhetetlen föld című antológia egyik r erzőjeként jelentkezett, akkor Molnár Imre névvel. Az antológia körül felcsapó viták nem érintették: a fiatal költőkről értekező kritikusok, esszéisták olykor még a nevét sem írták le, nemhogy teljesítményét jellemezték volna. Aki mégis beszélt róla, könnyen elintézte a dolgot. Verseinek filozófiai igényéről, szintézisvágyáról beszélt.

Szólhattak volna pedig másról is. Föltehették volna kérdését: ,,Van-e jogunk megbolondulni /ha egészen normálisak nem lehetünk / van-e jogunk / van-e jogunk” (Van-e jogunk), szembesülhettek volna állításával: „Örökös hátországban élek” (Vers), mindig erkölcsi természetű konfliktusaival, a lefokozódás, az aljasodás, a manipulálódás oly eleven probléma-tudatával, érzékelhették volna küzdelmét a paradoxonnal: lehetetlen emberként emberül élni. S akkor azt is foghatták volna, hogy ő az antológia egyik feltűnően dinamikus költője: versei minden pillanatban együtt mutatták az élmény színét és fonákját; feszülő, váratlanul oldódó, s újra megfeszülő, pillanatra kiegyensúlyozódó ellentétekben. S mert ez ellentétek pólusai közt a kapcsolat szinte sosem evidens, akár a jó metaforában, az olvasó egyszerűen képtelen lezárni, s odahagyni a végpontok közti teret. Ott időz, egyre jobban felzaklatva: egyre mélyebben értve, megélve a verset. A Környezettanulmányban például egy „az ablak kettős közönyében” pusztuló légy részvétlen képével szemben, mintegy attól szorítva, a költő létének — idejében, módjában bizonytalan, de tényében bizonyos — megszűntét úgy jele88