Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - SZEMLE - Varga Lajos Márton: Péntek Imre: Éjféli pályaudvar
níti meg, hogy a ritmus közvetítette indulatban teljes, bár fájdalmas szépséggel nemcsakaz élmény hevenysége, nemcsak a lélek sajgása és az annyira emberi félelem fejeződik ki, de a „kitalált rozoga híd” jelzős szerkezetben összevillanó reális és irreális a félelem egyetemesebb érvényét is megsejteti: „egyszer egy keskeny kitalált / rozoga hídon osonok át / látom a túlsó oldalon / fa vetkőzik lefut a lomb”. S ha minderről nem, hát igazán beszélhettek volna igazán szembeötlő tulajdonságáról, furcsa fanyarságáról,s arról az elegáns biztonságról, amivel a bájt a borzalmashoz kötötte, így, s igazán csak így érzékeltetve a természetellenesben az esendően vagy kiszolgáltatottan emberit: „Mellemben pompás golyóval / fekszem a magasló gyomban / temetetlenül napokig.” (Hősök) Itt a „pompás golyó” jelzős szerkezet a hatás kulcsa. Az Idyllben ugyanez már jóval bonyolultabb, s hatásában is összetettebb. A nyitó szakasz: „napot” köszön a ronda bérház, / és megemeli a tetőt. / Szeméből kilóg egy vénlány, / ki még horgolt az előbb”. Ezt is kevesen tudták akkoriban megcsinálni. S ehhez a második, a reménytelenül kisszerű, szürke élet látványa után a harmadik, a záró szakasz: „A házmester har- mónikázik / ahogy gőzösön szokás, / hajókáznak nénik, bácsik, / mint szemben a zokogás.” A logika sorról-sorra új réteget kapcsolva a képbe kitágítja az elsőt, a reális alapszituációt, s addig feszíti, amíg a záró hasonlatban megpattan valami. A hasonlított elképzelhetőbb mint a hasonló, s ezzel az egész megfordul: egy pillanatig a magától értetődő lesz a képtelen, s a képtelen magától értetődő. Az így támadt meghökkenésben csap meg teljes erővel a versmenetben már korábban is fel-felsejlő fájdalom, végletes árvaság, kietlenség, s eszmélünk arra, hogy igen,"itt költészettel, igazi költővel van dolgunk. Csak azt tudja ilyen egyszerűen, ilyen ökonomikusán, ennyire közvetlenül, rejtelmes gazdagságában mégis ilyen teljesen kifejezni élményét, szóval csak az képes ilyen közel férkőzni önmagához és a világhoz. Milyen is hát Péntek Imre költészete? Nem olyan, mint amilyet várni lehetett. Ott vannak ugyan a valamikori versek hiánytalanul, de ott vannak már az újabbak is, amelyek közül többet tisztázatlannak érezhetünk. Az Otthonról zavaros körülmények közt távozott fiatal férj levele a városból például, vagy a jóéjszakát, a Szociál-pszichopatológiai jegyzetek, s A fiatal budapesti építőmunkásoknak, amelyek tele vannak szükségtelen téma- és érzelemtöredékekkel, könnyen forgalmazható közhelyekkel. Persze írt Péntek Imre korábban is olyan verset, mint például az Önérzet. Kilenc sorból hét unalmas, elcsépelt frázis. De ezt a ballasztot a nyolcadik és kilencedik képes volt remek leleménnyel a vers javára fordítani, sugallatos megoldássá emelni. Vagyis azután, hogy „engem nem protezsáltak”, „nem írtak érdekemben”, „nem szóltak át telefonon senkinek”, stb. következett ez a fordulat: „joggal tölthet el a csökönyös büszkeség: / saját erőmből váltam senkivé”. Az imént emlegetettekből (de másokból is) éppen ez a felrázó, megdöbbentő lelemény hiányzik, ahogy az érzékek igazsága, életmelege, a szellem igazi izgalma, az intellektualitás is. Mintha megroppant volna valami bent. Az okokat szinte lehetetlen felderíteni. Az állapot mintha a valamikori lenne: az ész próbált tudása feszül az ösztönök újra és újra megcsúfolt, de elnyűhetetlen bizakodásának. Ez a dráma ott izzik minden vers mögött — eldöntetlenül. „Ajtók, zárak sokfelől, / szédült kulcsként hiába forgok: / fogoly vagyok, de ki az őr” (A szabadság tautológiái) „Élni bizony a legfőbb csapda / amibe én is beleestem / . .. Vergődöm önmagam tagadva” (Csapda). „Tévedésemhez mi közöm?” (Megtérés), „még nem vagyok cövek- ként leütve / még futhatok” (Szökésben). Idézetek, melyek kiragadott voltukban is sejtethetik, hogy minden történés lényege, minden életmozzanat kibontakozási iránya erre a drámára mutat. Látjuk rezignáltnak, kiábrándultnak, kívülállóként higgadtan fölényesnek. Állítja, hogy lehetetlen a tájékozódás, hogy lehetetlen a cselekvés. S láthatjuk belül merő sebnek, fájdalomtól, indulatoktól sajgónak, hiszen feladni nem szabad semmit! A jövő ígéreteként akkor is maradni kell, ha lehetetlen. (Megbolonduiásig) A dráma — éppen mert eldöntetlen, nagyon mély. S egyre mélyül, mert eldöntetlen is. Nemcsak A szabadság tautológiáinak intenzíven formált konklúziói gondoltatják ezt. Sőt, nem is elsősorban ezek, mert itt, épp a súlyos határozottság a kimondásban „Szökéseimbe zárt fe- gyenc / figyelve létem rácsain túl / állok csak és ha indulok, / börtönöm is velem elindul”, érett és ami fontosabb: ép személyiségre vall. Olyanra, aki úgy igyekszik igen tisztán látott helyzete fölé kerekedni, hogy abszolutizálja, s abszolutizáltan vállalja azt. A kiúttalanságot, a személyiségre nehezedő feladat nagyságát, súlyát a frissebb keletű munkák mutatják. Az, hogy a vers széthull, jobb esetben elhomályosodik vagy „önmagában forgó fájdalom” lesz. Nem tudni hogyan alakul ez a költészet a továbbiakban. Az Éjféli pályaudvar szorongató drámájával, reményekkel és vereségekkel mintha nem is az első kötet volna. Higgyük: fölébe kerekedik a veszteglésbe szorító okoknak, s a következő kötetek azokat az értékeket mélyítik el, amelyek már az Elérhetetlen föld idején is megkülönböztették őt a többiek között.) Magvető Kiadó, 1974.) VARGA LAJOS MÁRTON 89
