Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 11. szám - SZEMLE - Seres József: Panek Zoltán: Mellékes csodák

a világosság, egyszerűség, józanság; az olyan fogalmazás, melyben ,,a frontok, a határvonalak élesen rajzolódnak ki.” Úgy van stílusa, hogy észrevétlen. Hibáival, bicsaklásaival se vonja magára a figyelmet.

A kötetből újszerűségével és sokatmondásával négy tanulmány emelkedik ki. A Lukács Györgyről szóló — a pályakezdés, az Ady-élmény, az 1919-es feladatvállalás, a realizmuselmélet kialakulása és a felszabadulás utáni kultúrpolitikai gyakorlat vizsgálatával — arra a gyökérzetre vet fényt, mely Lukács György életművét genezisében kapcsolja a magyar kultúrához; amellett arra is példa, hogy a nagyság iránti tisztelet nem lehet azonos a szükséges kritika elfojtásával. (Érdekes és gondolatébresztő meglátás a párhuzamvonás a Lukács György-i és a Németh László-i irodalomszemlélet közt.) Az Illyés Gyula irodalomszemlélete az életmű centrális problémáiba vezet be: a racionális, tárgyias realizmus ars poétikáját, a „bátor óvatosság” és a „független elköte- zetesség” magatartását, osztály- és nemzetszemléletet egybekapcsoló plebejus demokratizmusát meggyőző erővel értelmezi. Fontos észrevétele, hogy „az ő magyarságfogalma tágabb, szélesebb és használhatóbb a korábbi elméleteknél: nem kirekesztő, hanem átölelő eszme, amely magába tudja foglalni a nemzet osztályszerkezetét, történelmi múltját és országokon túlnyúló tagozódását”. Vitatható viszont, ahogyan Illyés esszéit szembeállítja a Nyugat — Kosztolányi, Babits stb. — prózaíró irányával, s Móriczéval, a népmese gondolkodásmódjával rokonítja. A magyar líra 1945-től 1948-ig irodalomtörténeti áttekintés, amely a korábbi sablonok elvetésével, az igényes és színvonalas műelemzések megalapozó gazdagságával kelt figyelmet. Hiteles képet ad a felszabadulás utáni magyar líra irányairól, típusairól: az Újhold költészetét jellemző „elvont tárgyiasságról” és a „látomásos népdal” új jelenségeiről, anélkül, hogy népies vagy urbánus elfogultságba zárkózna. A líraelemzés remeklése a Weöres Sándorról szóló esszé. Költői esz- mélését a 30-as évek Sziget-mozgalmához, Hamvas Béla, Kerényi Károly, Várkonyi Nándor és köre ideológiájához köti. Nemcsak értelmezi a keleti eposzok ihletésében születő, „a szellemi szabad mozgás” ars poétikáját beteljesítő mitológiáját, hanem az életmű régóta égetően szükséges rehabilitációjának feladatát is elvégzi. „Verseinek nincsen közvetlen tartalmi kapcsolata a szocializmus politikai léptékével, az ország élete nem kerül bele krónikaszerűen verseibe, mégsem idegen tőle az ember és a közösség, a nemzet és a történelmi sors ... a szenvedés és tragédia legyőzésére a költészet mágikus, tündéri köreit kutatja” — állapítja meg költészetéről.

Kenyeres azt írja könyvében, hogy egy nép akkor becsüli igazán íróit, ha gondolkodva olvassa műveiket. A Gondolkodó irodalom példa arra, hogyan kell ezt megtenni.

GREZSA FERENC

PAN EK ZOLTÁN: MELLÉKES CSODÁK

Igen, Panek Zoltánnak igaza van: jóval előbb megvolt már az a hely, ahol az ember, aki majd jön, élni fog. Minden megvolt már előre, ami jött és minden megvan már előre, ami még jönni fog. Ez annyira bizonyos, hogy beszélni is kár róla. Dehát hiába van meg minden előre, ami a jövőben lesz, mi ezt mégsem tudjuk. A világból csak a jelen él és a múlt. Erről tudunk, ez bennünk van, átjárja zsigereinket, erről beszélünk akkor is, amikor a jövőről szólunk. Mert csak élet van és titok és sejtelem. Vagy ahogy Panek Zoltán kifejezi mostani könyvének előszavában, amelyet ő „Előzmények”-ként mond el: „Az Idő fáradtan leül a folyóparton, a semmibe bámul, nem tétlen, álmodik, alkalmasnak véli a helyet, talán ezer s ezer évekig”.

Az Idő — mert végül is ez a fő: ebben minden benne foglaltatik, ebben minden eltűnik, beleolvad még a legcsodálatosabb földi lény, az ember is. „A Föld — írja Panek Zoltán — nehezen barátkozott meg az ember növekvő hatalmával mindmáig.” Hogy miért? Talán azért, mert az ember nem annyira barátkpzni akar, mint mindent hatalma alá gyűrni. És amilyen hatalmas, meg is tenné, ha nem volna olyan parányi. Persze, ez paradoxon, de Panek Zoltán írásai tele vannak ilyen paradoxonokkal. Nála minden hatalmas nagy és ugyanakkor minden csak parányi. Nála nincs igen és nem, csak igen is meg nem is egyszerre. A világ, az élet óriási, de benne minden parányokra bomlik és ellentéteire. Az ember is, akit várnak a gyönyörűen kiépített utak, de „Nem jár, az Istennek sem jár arrafelé . . . Megy mindenki a maga külön történelme szerint. Fütyül a mások közérzetére, a saját magánérzete érdekli egyedül” (123. L). De azért vannak más emberek is és van szerelem, van munka, vannak célok, amelyeket el szeretne érni.

Hogy milyen célok? Éppen ezt a legnehezebb megmondani,s úgy érzem, hogy ezzel küzd Panek Zoltán minden könyvében. A célokat, az értelmes és érdemes emberi célokat keresi a valóság milliómra hullt parányaiban. S ha így szemléljük, érthető, hogy nem ír verset, nem ír novellát és nem ír regényt. A vers talán túlságosan megkövetelné tőle a hangulati egységet. Ki kellene ragadnia valamely jól elrendezhető részletét, a novella és regény pedig, még a legmodernebb szerkesztési mód mellett sem bomolhatna any- nyira egymástól független, vagy éppen ellentétes parányaira, mint amilyennek ő látja a valóságot.

Előző kötetei közül a „Mélyrepülés” verseskötet, s ebben még érvényesül itt-ott a gondolati egység: elkezdeni s talán be is fejezni! De nem fejezi be végül is, mert beleütközik a világ, a lét valamely szögletébe és csillogó, vagy homályos darabokra omlik. Végtelenségig sorolhat87