Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Kenyeres Zoltán: Gondolkodó irodalom
SZEMLE KENYERES ZOLTÁN: GONDOLKODÓ IRODALOM Kenyeres Zoltán —széles körű XX. századi tájékozottsága, alapos filozófiai műveltsége és a magyar tanulmányírás legjobb hagyományain nevelkedett íráskészsége révén — egyike fiatal irodalomtörténész-nemzedékünk legjelesebb képviselőinek. A Gondolkodó irodalom ugyan — amely az első könyve, s az 1967 és 1973 között készült írásait tartalmazza — nem hibátlan mű, de már túl van a pályakezdés kócosságán: kiérlelt módszer, a prekoncepciók következetes megvalósítása jellemzi. A beszűkülés veszélyeitől az áttekintés képessége óvja meg. Mértéket tud tartani az írói személyiség, a műalkotás és a történelmi-társadalmi környezet viszonyrendszerének föivázolásában. ,,A költészetet, kiváltképp egy új nemzedék jelentkezését — írja — nem lehet társadalmi állapotoktól, a politikai küzdelmektől, az egész szellemi élettől függetlenül szemügyre venni.” Jól látja, hogy ,,a gondolatok egészséges cseréje a demokratizmus lehetőségeit erősíti”. Értékszemlélete szigorúan esztétikai alapokon nyugszik. Túl rövidre zárt világ számára a biográfiai adatgyűjtés vagy a vérszegény esztétizálás módszere, otthonosabban érzi magát a közeli és távoli összefüggések széles horizontja alatt. Racionalizmusra hajló elme, de racionalizmusa rugalmas, önnön korlátainak tudomásulvételére is képessé teszi. Tanulmányírásának két sarkpontja ezért: az eszmetörténet és a műelemzés. Teoretikus hajlama sohasem fokozódik a művészet filozófiai leigázásává, mert „a költészet, még ha filozófiai gondolatokat foglal is magába, mindig öntörvényű, költői gondolatmenetet követ” — olvassuk kitűnő Weöres-tanulmányában. Ugyanaz a gondolat, miközben a filozófiából az irodalomba vándorol, előjelet is cserélhet. E nézőpontból okkal teszi bírálat tárgyává Lukács György esztétikai merevségét, bizonytalanságát abban, ahogyan az eszméket a kritika nyelvére lefordítja, habár őt vallja egyik mesterének. A műelemzés többet jelent számára a példatár lehetőségénél; a gondolat gazdagodásának valóságos katalizátora. A művekből nemcsak a magatartás, az eszmei tartalom típusait és modelljeit elemzi elő, hanem az egyéni változat, a stílus színeit is. Az elméletre viszont mint eszközre van szüksége, hogy általa a mű mélységeibe leszáll hasson, az alkotás törvényeit megfogalmazhassa. A kettős szándékot formálisan már a címadás is jelzi. Szabó Pál legfontosabb regényének, a Talpalatnyi földnek vizsgálata így kerekedik regényesztétikai tanulmánnyá, a „metonimikus regényszerkezet” esetévé, anélkül, hogy sajátos hangulatában gyökerező konkrétságát föladná. E megtermékenyítő kettősség a biztosítéka, hogy Kenyeres nem aprózza el az elemzést részletfeladatok megoldásává, de megmenekül a gondolati sematizmus kísértésétől is. Nem önelvű irodalomtörténész, a tanulmány- írónak is van külön ars poétikája. írásaival az egészségesebb történeti (nemzeti) tudat kialakításán munkálkodik. Célja a megbillent egyensúly visszaállításán közreműködni: ,,A nemzeti tudat éppen a kritika és illúzió együttesével hat vissza a nemzeti létre. Hamis ideológiák ki akarják vetni a kritika elemét a nemzeti tudatból. Ezek termelik ki a nacionalizmust és a sovinizmust. Nem kisebb azonban a veszély, ha az egyensúlyt a másik oldalon bontják meg. Az illúzió megbuktatása nemzeti közömbösséghez és cinizmushoz vezet, s végső soron ugyanúgy a káros történelmi erők martalékává teszi a közösséget, mint a másik véglet.” Mert míg a kritika önismeretekre nevel, az illúzió a jelenbéli cselekvést ösztönzi. Az egyensúlyteremtés józansága tükröződik többek között az irodalom történelmi szerepének megítélésében is. „Amit ma néha a magyar költészet örök nemzeti sajátságának hiszünk — a költő nemzeti sorsformáló szerepe — valójában történelmünk egy körülhatárolható korszakában jelent csak meg”; azaz a reformkorban, illetve szabadságharcban. Kenyeres álláspontja azonban az illúziók ellenében hadakozva se téved a másik végletbe, az írói szerep nyugati mintájú leszűkítésének hibájába. Illyés irodalomszemléletéről szólva joggal jegyzi meg: „ha ő nem hivatott is az ország vezetésére, neki kell megszólaltatnia a nép lelkiismeretét: e gondolat mélyén a magyar írótársadalom évszázados felelősségtudata munkál, joggal építhet rá mai társadalmunk.” A világirodalom vagy provincializmus — kérdésföltevést se tekinti igazi alternatívának, hisz iro- dalomtörténetileg „a műveket csak ahhoz a környezethez lehet mérni, amelynek kihívásaira válaszolnak, s nem a környezet átmérője, hanem a válasz igaza szerint ítéltetnek.” Tanulmányíró stílusát a gondolkodás fegyelme szabja meg. Távol áll alkatától minden stílusromantika, az intuitív kritika impresszionista homályossága. (Még akkor is, ha a Bóka Lászlóról szóló portréban e tekintetben mintha hajlamos volna bizonyos engedményeket tenni.) Eszménye 86
