Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Szociográfusok tanácskozása Kecskeméten (Összeállította Zám Tibor)
Ennek a népesedési ügynek volt egy másik megközelítése is, amit most az egyik lapnak a cikkéből vett idézettel akarok csak éreztetni vagy reprezentálni. így hangzik: „Évente 700 ezer kis magyar sírján ég a mécses.” Ilyen is volt. De a párt felelt ezekre a szélsőségekre. Elhangzott olyan hozzászólás, hogy az irodalom sokszor felemelte a szavát, és sok mindent előre látott... Ha ez alatt az irodalom sajátosságát értjük, azt, hogy az irodalom a valóság olyan vonulatait, olyan szektorait tudja megközelíteni, aminek a megközelítésére más nem alkalmas, vagy csak másképp, akkor egyetértek. De a valóság megközelítésének formái nagyon sokfélék, egész rendszert alkotnak, ahol a különböző tényezők kölcsönösen feltételezik és meghatározzák egymást. Ezen a rendszeren belül érvényes az irodalom specifikuma. Azt is tegyük még hozzá, hogy — sajnos — az irodalomnak soha nem volt hatalma ahhoz, hogy bizonyos folyamatokat, még ha tisztán látott is, megakadályozzon. Ritkán volt alkalma, hogy önmagában, mint irodalom, bizonyos humanisztikus javaslatokat, a praxisba át tudjon ültetni. HUSZÁR TIBOR ZÁRSZAVA Én, a magam részéről nem érzem illetékesnek magamat arra, hogy minden kérdésre kitérjek. De mivel kardinális kérdések is megfogalmazódtak a vitában, belső igényem van, hogy némely kérdésről elmondjam a véleményemet. A marxizmus legelemibb igazságai közé tartozik hogy minden egység az ellentétek egysége. A kérdés csak az, hogy milyen természetű ellentmondások vannak, milyen ellentmondások eredményeként jön létre ez az egység, mennyire feltételezik ezek egymást, mennyire antagonisztikus természetűek. Azt, hogy itt olyan nézet- különbségek vannak, amelyekben alapvető azonosságok kötnek bennünket össze, annak ellenére, hogy a vita kiéleződött, azt hiszem, valamennyien közösen valljuk. Most mégis hadd beszéljek ennek a buktatóiról. És ezt megpróbálom egy-két olyan kérdésben megfogalmazni, mai a hatvanas évek, az 1956 utáni korszak kormánypolitikájának vezérlő elve volt. Gondolok mindenekelőtt arra a tételre — szemben az ötvenes éveknek azzal a kijelentő mondatával, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van” —, arra a kádári megfogalmazásra, hogy aki „nincs ellenünk, az velünk van”. Itt két tételnek, két politikai gyakorlatnak a konfrontálásáról van szó. Ez a politikai jelszó összekapcsolódott a későbbiekben egy másik nagyon fontos tétellel, amelyik azt mondta ki, hogy a marxizmus nem monopóliumra, hanem hegemóniára törekszik. Ez a tétel nyitást jelentett az irodalom irányába, de messze túl az irodalmon legalizál bizonyos törekvéseket, szándékokat: több millió magyar állampolgár lelki nyugalmát és kiegyensúlyozottságát is jelentette. Ha tovább gondolkodunk ezen a politikán, amely politika — szemben az ötvenes évek politikai praxisával, amely abból indult ki, hogy egy érdek van, és ennek az érdeknek rendelődik alá minden más szándék és törekvés — kimondta, hogy a társadalmi érdek az eredője tulajdonképpen a legkülönbözőbb érdekeknek. Egyéni- és csoportérdekek bonyolult integrálódási folyamatában a politika művészete tulajdonképpen az, hogy a társadalmi érdeket hogyan érvényesítse. Meggyőződésem, hogy a szövetkezeti politika, az agrárpolitika, e fölismerés nélkül nem realizálódhatott volna. Az, amit Sánta Ferenc csodának nevezett, az ezeknek a politikai vezéreszméknek a közegében formálódott és fogalmazódott meg. Én egyáltalán nem hiszem, hogy ez a Magyarország elíziumi mező. Tele vagyunk konfliktusokkal, feszültségekkel, de ami mögöttünk van, az történelem. És ha arról 86
