Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Szociográfusok tanácskozása Kecskeméten (Összeállította Zám Tibor)

beszélünk, hogy az értelmiség intuíciója, az irodalom intuíciója, akkor tegyük azt is hozzá, hogy az utolsó 15—20 év történetében benne vannak a politika tévedései is, de benne vannak az értelmiség tévedései is, az irodalom tévedései is. Úgy meghúzni a cenzúrát, hogy egyik oldalon van a tisztán látó tudós és irodalmár, a másik oldalon a tévelygő politikus — félreértés. De ezek a nézetek értelmiségi körökben élnek, van egy ilyen exkluzív értelmiségi tudat. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a politikai gyakorlatot, a gyakorlatnak minden kínját és ellentmondását egy ilyen értelmiségi tudat jegyében ítéljük meg. Én ezzel vitatkozva helyezem most a hangsúlyokat arra az oldalra, ahol kormánypártiként kurziválom a szót. Most a kormány és a párt érdeméről akartam beszélni.

A dolog még egy vonatkozásban bonyolódik. Ennek a politikának megvannak, hogy úgy mondjam, a hátulütői. Ti. ugyanaz a politika, amely kimondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, az beleintegrált a rendszerbe egy csomó közömbös, neutrális, ellenzéki, sőt tovább megyek: ellenséges tendenciát is. És itt kezd a dolog bonyolulttá válni. A szövetségi politikához mérhetetlen nagy türelem, önfegyelem kell. A történelemben a különböző rétegek ütközésének rendkívül bonyolult a dialektikája. Amikor egy uralkodó osztály vereséget szenved, akkor első időben a támadásai rendkívül profának, együgyú'ek, kétségbeesettek. Majd később rendezi a sorait: már nem azt a pozíciót védi, ami védhetetlen — jelen esetben mondjuk a Horthy- Magyarország egész gazdasági és ideológiai struktúráját —, hanem az új, a keletkező rendszer belső ellentmondásaiban egy arisztokratikus pózból kezdi el mondani ,,az igazságot”, a „teljes igazságot”. Itt vannak alapvető dolgok, amelyek minden vita ellenére összekötnek bennünket. Annak a politikának, amit Bethlen István vagy Kállay Miklós csinált, ma már nincs közvetlen jogutódja Magyarországon. De a nemzetközi erőviszonyokkal, az emigrációval, s egy sor tényezővel — nem utolsósorban a szocializmus belső ellentmondásai következtében — számolni kell. Jelen vannak másfajta értékrendek. A szocializmus nem mindenki számára evidencia. 1956-ból az emberek különböző módon vontak le tanulságokat. A szövetkezet prosperitását a legkülönbözőbb módon ítélik meg. Tehát nem egyszerűen a hatalmonbelüliség, vagy nem tudom én, milyen igények késztetnek bennünket arra, hogy időnként mondjuk, cselekvőén mondjuk ki mindazt, amit védünk, és amivel egyetértünk, s azt, hogy hol van az a terület, ahol nem akarunk érintkezni másokkal. Nem arról van szó, hogy ellenzékivé manipuláljunk valakit, hanem különböző tendenciákról, ugyanazon dolgok ellentétes megítéléséről is szó van, ezért hallatlanul nehéz a helyzete annak, aki az igazságért harcolni akar.

A politikai mezőben a játék nagyon sokirányú. És ha az ember nem akar egy sakktáblán sakkfigurává válni, ha mindaz, amit tesz, azt önérzetesen, öntudatból, az ügy féltéséből, a közösség féltéséből teszi, ott mégis az erőknek egy ilyen ütközéséről van szó.

Úgy érzem, szembe kell néznünk, vitatkoznunk kell a — nem tudok rá jobb szót — a váteszi magatartással is, amit én sok vonatkozásban anakronisztikusnak érzek. Korántsem az írói felelősséggel vagy a magyar irodalomnak egy példaadó hagyományával akarok vitatkozni. Még azzal sem, hogy a magyar történelemnek valóban volt egy olyan korszaka, amikor az író mélyebben és messzebbre látott, mint a kor politikusai. ADY ENDRE ilyen szempontból kulcsfigurája a századelő magyar társadalmának, meggyőződésem, hogy az ő publicisztikája konzekvensebb politikai program bármely korabeli párt programjának

A kelet-európai sors, amiről a SÁNTA FERENC beszélt, egyszerre volt tragédia, és ez a tragédia csiholt ki egy ilyen csodálatos jelenséget, mint amilyen a magyar irodalom. Az író olyan sajátos helyzetbe és szerepbe került, hogy mindazt, amit a köz87