Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
jött az enyhe kaptatón. De voltak minden felől megközelíthető kerek kutak is, amikből a juhok is jobban tudtak inni. Sok édesfüvű legelő, kaszáló is lehetett Szentmiklós akkori határának partosabb részein, mert lovat is tartott a nép, de mennyit, s amellett igen sok széna ment innen exportra. Míg el nem vitte a kanális a vizet, vagy ötszáz lóvontatású fűkaszáló gép vágta a határban évről évre a vörösfarkút, a mézpázsitot és társaikat, s a száraz székszénát préselőgépek nyomták össze bálákba, hogy aztán mehessen a vasútra, rakhassák vagonba. Még egy nagy hasznot hoztak a vízjárta földek: nádat termettek. Hol acélosabbat, hol silányabbat, ez már a talaj és a vízborítás szerint változott. A Pozsárosban nőttek a legjobb nádak, egy elég mély fekvésű területen. Ott állítólag úgy mérték ki régen a pap és a kántor rétjét, hogy csónakba ültek, és ahol olyan mély volt a víz, hogy nyeléig ellepte a lenyújtott evezőt, az lett a kántoré, ahol meg már földet ért lent az evező, de még a nyele is kint volt a vízből, az lett a papé. De a papnak sem juthatott olyan nagyon jó nádas rész, mert anyám máig emlegeti, hogy valaki eggyedibű lett volna hajlandó a nádvágást felvállalni, vagyis ha mind az övé lesz, ami nádkévét összerak. Átokcsatorna Ez a világ múlt el a kanális, az Átokcsatorna, vagyis hivatalos nevén: Duna-völgyi Lecsapoló és Öntöző Főcsatorna — röviden DVCS — megépültével. Ahogy mondtam, a századforduló tájt már bőven megért az idő a Pest alatti és a kiskunsági vadvizek szabályozására, rendezésére. Addig is végeztek ugyan már helyenként kisebb víztelenítő munkákat, de ezek az alapvető bajon — a területnek a Duna medrétől való elzártságán, lefolyástalanságán — nem tudtak segíteni. Az 1899-es terv ezt Ígérte: szivattyúzás nélkül utat nyit az eddig megrekedt vizeknek s módot ad egyúttal az öntözésre is. S mindezt olcsón, a lehető legolcsóbban viszi véghez. Még így is időbe telt, míg sikerült meggyőzni, meggyúrni az érdekeltek többségét, » pontosabban: a terület többségének minden rendű-rangú gazdáit, birtokosait, s megalakulhatott 1909-ben a Pestmegyei Dunavölgyi Lecsapoló és Öntöző Társulat. A társulat tagjai az 1899-es tervet fogadták el — Zlinszky Endre kir. kultúrfőmérnö- két —, amely 150 kilométer hosszú főcsatornát kívánt vezetni Inárcstól Bajáig, s ebbe torkoltatni bele a soroksári Duna-ágból öntözővizet hozó zsilipes csatornát. A várható költségeket kereken 2 és fél millió akkori forintra becsülték, de ez elviselhető összegnek látszott, ha megkapják az ígért hosszúlejáratú — 50 év alatt törlesztendő — hitelt. 1912-ben meg is tették az első kapavágást, de aztán kitört a világháború, megfogyott a munkáskéz, aztán a társulat pénze is elúszott a hadikölcsönön. Háborúvesztés, infláció, gazdasági zűrzavar. A munka csak 1925-ben folytatódhatott, de új terv nem készült, sőt még az 1899-esből is lefaragták a Soroksári Duna-ágból kivezető öntözőcsatorna tervét, s a többi csatornán szükséges hidakat, áteresztőket is a kelleténél kisebbre tervezték. Szegény ember vízzel főz. Szegény ország megelégszik félmunkával, de dulpa terhet hárít a föld népére. Ezúttal valóban ez történt. 1929-re elkészült a főcsatorna és a mellékágak jó része. A vizes területek többsége kiszáradt. Öntözésről egyelőre szó sem volt, de az érdekeltekre 1930-tól kivetették a közadóként behajtandó ártéri járulékot, vagy közkeletű nevén: csatornaadót. 34
