Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
— Hát ezök ott nyőttek föl a turjánba, ezök a kiscsikók. De még mink is ott nyőttünk.gyerökök. — Möntünk tavasszaa, szödtük a tojást. — Möglátszott a fészök messzirű. — Möglátszott. Ha búvárvárosra talátunk, azt mög csak, egyikbű is szödtük ki, a másikbú is, azok olyan körbe rakták a fészkeket mindég. Ha ráakadtunk egy olyan búvár kis falura, akkor oszt mögra- kodtunk tojássaa, ahogy jólesött. (Valójában vöcsökről van szója búvárok északon fészkelnek. —V. D.) Mer nem köllött mönni.. . Aszárcsatojás után köllött mönni messze.de hát azt mög löhetött ismerni, mer az fönt, ilyen magossan, a káka mög a izé közé rakta a fészket mindég. A búvárok, azok lejjebb, de ha osztán egyet talátunk, na itt a többi is akkó. Ott osztán.mint egy nagy szérű,összeszödtünk egy falkát, mer ottan egyik lépéstű a másikig vótak sűrűn a fészkek. Azok összetojtak, olyan faluhelyforma szerű dologra ... — Összetojtak azok! — Vittük oszt a tojást tésztába, tarhonyának, rántottának . .. abbú nem szenvedtünk, rántotta vót ölég abba az időbe, még ezök tojtak. — Én má mög is untam ... többet nem óhajtottam, (nevet) — Sütöttük, főztük, ahogy jólesött, még ha a szüléink nem vótak otthon, magunk is, gyerökök, nagy bográccsaa, vagy lábassaa, úgy jólaktunk, olyan vót a hasunk, mint az ebihalé, (már ő is kacag) Mög sárraa is sütöttük, de kint csak a marhákná, ott sárraa betapasztottuk ... — Pásztorgyerökök csináták . . . — Kint a jószágná vótunk, pásztorkodtunk.sár vót ölég, mindönütt. Betapasztottuk a tojást sárraa, beletöttük afóró(=forró) hamuba, a parázsba; mire asár mögszáradt rajta, akkorára má verhettük le a haját, osztán öttük mög. Kemény vót, mint ha mögfőzi az embör emígy a tojást hajába. — Mer a sárnak a gőze, ahogy párolgott, ugye, az belűrű (= belülről) mög mög is főzte. Turjánok tája Kunszentmiklós környéke volt az a része az Alföldnek, ahol legtovább megmaradt a régi vízivilág. A Duna árja az utóbbi századokban már ritkán csapott ki ide — inkább csak rendkívül magas jeges árvizekkor —, itt tehát nem folyt ártéri-foki gazdálkodás, de éppen ezért hiába is épültek meg a Duna menti gátak, ez a terület nem lett szárazabb. A lefolyástalan vizek éppúgy összeszaladtak a turjánokban, szittyókban, őrjegekben, csintoványokban, mint azelőtt. Nemcsak a nyári záporok, őszi esőzések, tél végi hóolvadások pótolták az elpárolgó vízmennyiséget. A Duna-Tisza közi homokhát bőséges talajvize is szüntelenül áramlott errefelé a föld színe alatt —emberi szemnek láthatatlanul —, és segített megszaporítani, felszínre törni a föld árját. A Dunavölgyi Főcsatorna csak 1929-ben készült el, mellékágainak egy része még későbben. így itt még az eleven népi emlékezetben élnek azok az idők, amikről másutt már jórészt csak holt betűk vallanak. A gazdálkodás itt is — mint minden más vizes területen — eszesen igazodott a földek fekvéséhez és a vizek változó magasságához. A legtöbb hasznot az állattenyésztés hozta. A kákát, a nádat még a fehér magyar marha is csak zsenge korában rágta le. A csatákkal — a zsiókával — is vigyázni kellett, hogy idejében ráhajtsák a jószágot, mert ahol lerágatlan maradt, ott nem is újult, s lekaszálva is csak alomnak volt jó. A marhák számát így mindenkor a területhez kellett szabni, hogy amit csak megtermettek ezek a szikes, vízjárta rétek, az a dús növényzet lehetőleg mind hasznot hozzon az utolsó szálig. A legelő jószág nem csak evett persze, ivott is. Ha volt is víz a turjánokban, a pásztorok lehetőleg kútból itattak. Kivált nyáron, amikor a megrekedt réti vizek már posha- doztak. Hogy azonban ne kelljen mégse vizet húzniuk annyi marhának, lónak; alkalmas helyeken olyan gyalogkutakat ástak, amikbe a jószág belelábolhatott. A sírkutakba például egyik oldalt leballagott, majd miután eleget ivott odalent, a másik oldalon fel33
