Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - MŰVÉSZET - Orosz László: A Bánk bán felújítása a Nemzeti Színházban

két pólusát teremti meg látványként is a színpadon: a megbékítő igazságtevés mögött e két pólus érzékelteti a tragikumot.

Csábító feladat volna a dráma színpadon kibontakozó cselekményét mozzanatról mozzanatra elemezni. Erre azonban terem sincs, s egyetlen előadáson szerzett benyomásaim sem szolgáltatnak elegendő anyagot. Meg kell elégednem néhány észrevétellel.

Az I. felvonás dialógusai (ide vonta Marton az Előversengést is) jól elosztott súllyal exponálják a cselekményt. A háttérben, a színfalak mögött zajló udvari bál hol a fel-felerősödő zenével, hol a mulato- zóknak a színpadra áradásával keretbe is fogja, de tagolja is az expozíciót. A szálak, amelyekből a dráma szövődik, szinte egy tanári magyarázat világosságával kerülnek a néző elé. A II. felvonásban a békétele- nek fontossága megnőtt attól, hogy a rendező hol helyeslő, hol ellentmondó kórus helyett egyénekként szerepeltette őket, igazi súlyt azonban nem tudott nekik adni a rendelkezésére álló szöveg szűkössége miatt. Ennek a felvonásnak a legfontosabb része Bánk és Petúr vitája. Iskolai tananyag már, hogy a felelős és megfontolt államférfi ütközik össze a forrófejű lázadóval, a magyar urak háttérbe szorítását nemzeti sérelemmé növesztő osztálypolitikussal. Ellentétben a legutóbbi felújítással, amelyben Petur felelőtlen hőzöngővé torzult, Básti Lajos Petúrja azt érzékelteti, hogy a bihari főispán — ha szűk- körűen és elfogultan is — a nemzet igazságának, idegen zsarnokság elleni tiltakozásának egy részét képviseli. Nem könnyen s — úgy érezzük — nem fenntartás nélkül hódol be ez a Petúr a király nevét említő Bánknak. Különös, szinte harcias nyomatékot tesz az elérzékenyülés perceiben az „Eressz!” szóra. A király iránti tisztelet, a felidézett emlék csak pillanatokra bénítja, de nem törli el benne a királyné iránti gyűlöletet. Logikusan következik ebből a szerepfelfogásból, hogy a felvonást záró „Jó éjt- szakát” kérdő hanglejtéssel, fenyegetően hangzik fel az ajkán. Petúr jellemének gondolati íve töretlenebb lesz így.

Aligha a rendezés koncepciója, inkább a Melindát játszó Vörös Eszter színtelenebb alakítása lehet az oka, hogy a dráma szerelmi szála kissé halványabbnak tűnik, mint szeretnénk. Rendkívül nehéz szerep az övé, s vannak kitűnő jelenetei, pl. tehetetlen menekülése Ottó elől az I. felvonásban, a III. felvonás oly fontos első jelenete azonban nem elég izzó. Annál kitűnőbb ennek a felvonásnak a harmadik jelenete, Tiborc és Bánk dialógusa. Ezt a jelenetet Tiborc panaszaként szokták emlegetni, Avar István Tiborca azonban nem panaszkodik, hanem vádol. Próbálkoztak ezzel a vádoló Tiborccal már mások is, az 1971 -i kecskeméti felújítás pl. egy fiatal Tiborcot állított a színpadra, az azonban inkább nagyszájú suhanc volt, nem Katona becsületben megőszült s nyomorban megkeményedett parasztja. Avaré ilyen. Igaz, egy ponton elszakad Katona színi utasításától: a jelenet végén nem fakad sírva. Bánk üzenetét: „Él még Bánk!” mintegy előzetes számonkérésként ismétli, olyasféle hangsúllyal, mintha ezt mondaná: De aztán valóban éljen, segítsen! Nincs ez ellentétben az alak egységével, a jellem belső logikájával. A Bánk tűrésre intő mondatát visszautasító, könyöradományának hasznát a közösség nevében megkérdőjelező („Szép pénz: deadhatsz-é hát mindenikszűkölködőnek!”)Tiborchozéppúgy illik, mintahhoz, aki az V. felvonás végén olyan szokatlanul kemény szavakkal áll ki a királlyal szemben Bánk élete mellett.

A IV. felvonás sikere nagy mértékben Gertrudis vállán nyugszik. Ronyecz Mária királynéjának dicséretére szívesen idézem Pándi Pált: „Az egész előadás legegyenletesebb, íegkiérleltebb színészi alakítása az övé.” Gőg és félelem, magabiztosság s megrendült hatalmának tudata, illetve előérzete ott vibrál minden mondatában; méltóságteljes és kapkodó egyszerre, királyi fenség is, hiú, sértett és gúnyos asszony is. Hadd említsem részletezés helyett szerepének egyetlen mozzanatát! Bánk végső haragját felszító, Melinda bukásán gúnyolódó mondatait úgy mondja el, hogy közben körbejárja Bánkot: mozgásával szinte éppúgy elszédíti, önkívületbe hozza, kilendíti józanságából, mint azzal, amit mond.

Az V. felvonást a darab legnehezebb részének, buktatójának tartják. Volt olyan vélemény, hogy nem is kellene eljátszani, a dráma Gertrudis halálával befejeződik. Marton rendezését dicséri, hogy súlyt tudott adni ennek a felvonásnak: nemcsak hosszadalmasra nyúló megoldás ez itt, a szálak csomóba kötése, hanem maga is izgalmas dráma.

Ebben a felvonásban a királynak van kulcsszerepe. Bánk „el len játékosa” ő nemcsak abban az értelemben, hogy a nagyúrral mint felesége gyilkosával találja szemben magát: abban a tekintetben is, hogy a Bánkéhoz hasonló meggondolások fékezik természetes bosszúvágyát, neki is az ország nyugalmát kell óvnia. Katona kitűnően ábrázolja, hogy ez a Bánknál jóval kisszerűbb jellem azoknak az elvárásoknak a segítségével, amelyek vele szemben mint királlyal szemben megnyilvánulnak, felülemelkedik önmagán, királyként tud viselkedni, ítélni: „Magyarok! előbb, mintsem magyar hazánk — előbb esett el méltán a királyné!” Sinkó László az alaknak mind emberi esendőségét, mind a királyi szerephez felnövő nagyságát kitűnően érzékelteti.

Az V. felvonásban teljesedik ki igazán Bánk alakja. Sinkovits Imre mindenekelőtt a gondolkodó, tiszta tudatú embert formálja meg, aki érzelmeit, indulatait nem is annyira elfojtja, inkább újra meg újra értelmezni kívánja. Kitűnően él az értelmezés szerep nyújtotta lehetőségeivel: ilyen pl. a féltékenységgel való vívódása az I. felvonásban, a felvonást záró monológ, ilyenek Tiborccal való jelenetében a félig neki, félig önmagának mondott reflexiók, de ilyen a IV. felvonásban a gyilkos tettet követő, zavart - nak tűnő, mégis a gyilkos lelkiállapotát pontosan felmérő mondat is: „Vége! Volt — nincs; de ne tapsolj hazám — ni! — reszket a bosszúálló —”. Ez a Bánk egy általa teljességgel átlátott borzalmas szituá85