Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - MŰVÉSZET - Orosz László: A Bánk bán felújítása a Nemzeti Színházban

A BÁNK BÁN FELÚJÍTÁSA A NEMZETI SZÍNHÁZBAN A Bánk bánt játszani —színházaink számára egyike a legnagyobb erőpróbáknak, Az irodalomtörténet ítélete szerint mindmáig ez a legjelesebb drámánk, színpadi pályafutása azonban több félsikert, sőt kudarcot mutat, mint igazi, meggyőző diadalt. Nyomasztóan nehezedik rendezőre és színészre egy­aránt mind a dráma rangja, mind a színpadi megszólaltatás példák sorával igazolódott nehézsége. A Bánk bán bonyolult, sokrétű, titkát nem könnyen kiadó mű. Múlt századi irodalmunk olyan kitűnő­ségei elemezték részleteiben is, mint Arany János és Gyulai Pál, anélkül, hogy értelmezésük, magyaráza­tuk minden tekintetben megnyugtató eredményt hozott volna. Horváth János csak a „tanulmányozó olvasás” és a színházi élmény egymást támogató hatása segítségével véli igazán megközelíthetőnek, Németh László szerint „a homály, melyből Katona szól, a fürkésző szemnek több izgalmat kínál, mint sikert”, Sőtér István pedig kijelenti: „Ha van a magyar irodalomban bonyolult és enigmatikus alkotás, úgy: a Bánk bán”. Bonyolultságán, értelmezésének útvesztőin kívül akadálya a Bánk bán színpadi sike­rének az is, hogy a színházi gyakorlat meg az irodalomtörténeti-kritikai elemzés nemigen vesz tudo­mást egymásról. Az elemzések a legritkább esetben gondolnak a színpadi megjelenítés sajátos problé­máival; rendezői elképzelések gyakran az irodalomtörténet eredményeitől függetlenül alakulnak ki. A Bánk bán színházi előadásait — amennyire kritikákból, színészi nyilatkozatokból rekonstruálhatjuk őket — általában az jellemezte kezdettől fogva, hogy a dráma egészének rovására egyes részleteit, egyes vonásait, egyes szerepeit hangsúlyozták, pl. a XIX. században főként Peturt és a németellenessé- get, a felszabadulást követően főként Tiborcot és a szociális problematikát. Egy-egy nagy színészegyé­niség alkalmanként más szerepeknek is különleges hangsúlyt adott, pl. Jászai Mari alakítása Gertrudis- nak. A Bánkot játszó színész szerepfelfogása egymagában is eldönthette, a tragédia nemzeti vagy sze­relmi szála kap-e nagyobb, esetleg a másikat egészen vagy nagy mértékben elfedő fontosságot. Csaknem másfél évszázada játsszák a Bánk bánt, de eddig inkább egyes szerepeinek, mint egészének játszási ha­gyományai alakultak ki, s épp az utolsó évek felújításai is — úgy tűnik — azt bizonyítják, hogy újszerű rendezői koncepciók is megtörtek egy-egy szerep hagyományos, de az új koncepcióba nem illő játszá­sán, illetve azért szenvedtek csorbát, mert az új értelmezést csak egy-egy szerepen hajtották végre, gyakran túlzó, a darab egészébe nem illő módon. Marton Endre rendezői felfogása mindenekelőtt azért meggyőző, mert a dráma egészét gondolja át, a jellemek és szituációk összefüggéseit keresi. Az egyes szerepekkel kapcsolatos korábbi hagyományok, „elvárások” nem kötik: Katona gondolatait kívánja közvetíteni a mai színház eszközeivel, a mai néző számára, s tegyük hozzá jóleső érzéssel azt is: a Katona-kutatás mai szintjéhez igazodva, eredményeit hasznosítva. Minthogy elsősorban az értelmet keresi, a Bánk bán érzelmi, indulati elemeit némileg visszafogja: úgy tűnik azonban, a helyes értelmezéssel megteremtette az alapot ahhoz, hogy a későbbi­ekben majd érzelmekkel is színeződjék, indulatokkal is jobban kitöltődjék az előadás. Viszonylag keveset hagy el a dráma szövegéből, a lényeges mozzanatok közül semmit. A színészek pontosan, értelmileg és akusztikailag tisztán mondják Katona szövegét: nyoma sincs annak, hogy érzel­meket, indulatokat hadarással, az érthetőség rovására menő torzító hangerővel vagy éppen érthetetlen suttogással, motyogással kívánnának jelezni. Mindez magától értetődő alapfeltétele ugyan a jó színházi előadásnak, ha mégis erényként emelem ki, azért teszem, mert sok a példa az ellenkezőre. Csányi Árpád díszlete méltó keretet ad a játéknak. A súlyos román boltívek a magyar középkor han­gulatát érzékeltetik, ugyanakkor megfelelő teret teremtenek a háttérben folyó, a színen levő szereplők által nem észlelt, de a néző számára fontos mozzanatoknak: Biberach pl. újra meg újra feltűnik az árká­dok alatti folyosón, s Bánk annyiszor hibáztatott megjelenése, hallgatózása is elfogadhatóvá válik azzal, hogy az emeleti loggián látjuk. Petúrék tanácskozása a II. felvonásban sokkal szűkebb és sivárabb szín­helyen folyik, mint az I. felvonásbeli mulatság: a színváltozás önmagában is érzékelteti az ellentétet a királyné fényűző udvartartása és a hatalomból kiszorított magyar urak világa között. A III. felvonást Marton nem Melinda szobájában, hanem Bánk palotabeli lakásának tágas előterében játszatja (a felvonás elején ide hozza, vagy inkább húzza ki Bánk kézen fogva Melindát), ezzel szerencsésen elkerüli azt a hibát, hogy Melinda szobája mintegy átjáróházzá váljék a felvonás során. Gertrudis trónterme a IV. fel­vonásban méretéhez képest kissé kopár és rideg: mintha azt jelezné a színhely, hogy a királyné magára maradt, nemigen számíthat megrémült udvaroncaira sem; olyan helyzet állt elő, amelyben Bánk, „Magyarország királya” elrendelheti: „nem szabad bejönni senkinek is”. Az V. felvonás gyászpompáját meglepő módon teszi mozgalmassá a rendező. Gertrudis koporsója a felvonás elején nincs a színpadon, csak akkor hozzák be, csaknem álló helyzetben, a halott királyné arcát a nézők előtt is feltárva, amikor Katona színi utasítása szerint Izidora „sírva fakad, s kitakarja Gertrudist”. Ez a mozzanat új feszültséget kelt, s indokolja a király elszánását, hogy maga áll ki párviadalra felesége becsületéért. S miután be­hozzák Melinda holttestét is, a két halott asszony, egyik feketében, másik fehérben, a gyász, a pusztulás 84

Next

/
Thumbnails
Contents