Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - MŰVÉSZET - Orosz László: A Bánk bán felújítása a Nemzeti Színházban

A BÁNK BÁN FELÚJÍTÁSA A NEMZETI SZÍNHÁZBAN

A Bánk bánt játszani —színházaink számára egyike a legnagyobb erőpróbáknak, Az irodalomtörténet ítélete szerint mindmáig ez a legjelesebb drámánk, színpadi pályafutása azonban több félsikert, sőt kudarcot mutat, mint igazi, meggyőző diadalt. Nyomasztóan nehezedik rendezőre és színészre egyaránt mind a dráma rangja, mind a színpadi megszólaltatás példák sorával igazolódott nehézsége. A Bánk bán bonyolult, sokrétű, titkát nem könnyen kiadó mű. Múlt századi irodalmunk olyan kitűnőségei elemezték részleteiben is, mint Arany János és Gyulai Pál, anélkül, hogy értelmezésük, magyarázatuk minden tekintetben megnyugtató eredményt hozott volna. Horváth János csak a „tanulmányozó olvasás” és a színházi élmény egymást támogató hatása segítségével véli igazán megközelíthetőnek, Németh László szerint „a homály, melyből Katona szól, a fürkésző szemnek több izgalmat kínál, mint sikert”, Sőtér István pedig kijelenti: „Ha van a magyar irodalomban bonyolult és enigmatikus alkotás, úgy: a Bánk bán”. Bonyolultságán, értelmezésének útvesztőin kívül akadálya a Bánk bán színpadi sikerének az is, hogy a színházi gyakorlat meg az irodalomtörténeti-kritikai elemzés nemigen vesz tudomást egymásról. Az elemzések a legritkább esetben gondolnak a színpadi megjelenítés sajátos problémáival; rendezői elképzelések gyakran az irodalomtörténet eredményeitől függetlenül alakulnak ki. A Bánk bán színházi előadásait — amennyire kritikákból, színészi nyilatkozatokból rekonstruálhatjuk őket — általában az jellemezte kezdettől fogva, hogy a dráma egészének rovására egyes részleteit, egyes vonásait, egyes szerepeit hangsúlyozták, pl. a XIX. században főként Peturt és a németellenessé- get, a felszabadulást követően főként Tiborcot és a szociális problematikát. Egy-egy nagy színészegyéniség alkalmanként más szerepeknek is különleges hangsúlyt adott, pl. Jászai Mari alakítása Gertrudis- nak. A Bánkot játszó színész szerepfelfogása egymagában is eldönthette, a tragédia nemzeti vagy szerelmi szála kap-e nagyobb, esetleg a másikat egészen vagy nagy mértékben elfedő fontosságot. Csaknem másfél évszázada játsszák a Bánk bánt, de eddig inkább egyes szerepeinek, mint egészének játszási hagyományai alakultak ki, s épp az utolsó évek felújításai is — úgy tűnik — azt bizonyítják, hogy újszerű rendezői koncepciók is megtörtek egy-egy szerep hagyományos, de az új koncepcióba nem illő játszásán, illetve azért szenvedtek csorbát, mert az új értelmezést csak egy-egy szerepen hajtották végre, gyakran túlzó, a darab egészébe nem illő módon.

Marton Endre rendezői felfogása mindenekelőtt azért meggyőző, mert a dráma egészét gondolja át, a jellemek és szituációk összefüggéseit keresi. Az egyes szerepekkel kapcsolatos korábbi hagyományok, „elvárások” nem kötik: Katona gondolatait kívánja közvetíteni a mai színház eszközeivel, a mai néző számára, s tegyük hozzá jóleső érzéssel azt is: a Katona-kutatás mai szintjéhez igazodva, eredményeit hasznosítva. Minthogy elsősorban az értelmet keresi, a Bánk bán érzelmi, indulati elemeit némileg visszafogja: úgy tűnik azonban, a helyes értelmezéssel megteremtette az alapot ahhoz, hogy a későbbiekben majd érzelmekkel is színeződjék, indulatokkal is jobban kitöltődjék az előadás.

Viszonylag keveset hagy el a dráma szövegéből, a lényeges mozzanatok közül semmit. A színészek pontosan, értelmileg és akusztikailag tisztán mondják Katona szövegét: nyoma sincs annak, hogy érzelmeket, indulatokat hadarással, az érthetőség rovására menő torzító hangerővel vagy éppen érthetetlen suttogással, motyogással kívánnának jelezni. Mindez magától értetődő alapfeltétele ugyan a jó színházi előadásnak, ha mégis erényként emelem ki, azért teszem, mert sok a példa az ellenkezőre.

Csányi Árpád díszlete méltó keretet ad a játéknak. A súlyos román boltívek a magyar középkor hangulatát érzékeltetik, ugyanakkor megfelelő teret teremtenek a háttérben folyó, a színen levő szereplők által nem észlelt, de a néző számára fontos mozzanatoknak: Biberach pl. újra meg újra feltűnik az árkádok alatti folyosón, s Bánk annyiszor hibáztatott megjelenése, hallgatózása is elfogadhatóvá válik azzal, hogy az emeleti loggián látjuk. Petúrék tanácskozása a II. felvonásban sokkal szűkebb és sivárabb színhelyen folyik, mint az I. felvonásbeli mulatság: a színváltozás önmagában is érzékelteti az ellentétet a királyné fényűző udvartartása és a hatalomból kiszorított magyar urak világa között. A III. felvonást Marton nem Melinda szobájában, hanem Bánk palotabeli lakásának tágas előterében játszatja (a felvonás elején ide hozza, vagy inkább húzza ki Bánk kézen fogva Melindát), ezzel szerencsésen elkerüli azt a hibát, hogy Melinda szobája mintegy átjáróházzá váljék a felvonás során. Gertrudis trónterme a IV. felvonásban méretéhez képest kissé kopár és rideg: mintha azt jelezné a színhely, hogy a királyné magára maradt, nemigen számíthat megrémült udvaroncaira sem; olyan helyzet állt elő, amelyben Bánk, „Magyarország királya” elrendelheti: „nem szabad bejönni senkinek is”. Az V. felvonás gyászpompáját meglepő módon teszi mozgalmassá a rendező. Gertrudis koporsója a felvonás elején nincs a színpadon, csak akkor hozzák be, csaknem álló helyzetben, a halott királyné arcát a nézők előtt is feltárva, amikor Katona színi utasítása szerint Izidora „sírva fakad, s kitakarja Gertrudist”. Ez a mozzanat új feszültséget kelt, s indokolja a király elszánását, hogy maga áll ki párviadalra felesége becsületéért. S miután behozzák Melinda holttestét is, a két halott asszony, egyik feketében, másik fehérben, a gyász, a pusztulás

84