Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A világ képeiben (Nagy László költészetéről)
világban, ahol a kétlépcsős változás további személyes nehezékekkel terheli az embereket. Nagy László vizsgálódása éppen erre a terepre esik: a falu, szülei falujának újat szülő haldoklását követi végig. A szeretet az emberekhez, a szülőkhöz odaköti, mégis, magából is irtania kell mindazt, ami az embert Meggyötrő és mára anakronisztikus munka-formákhoz köti. Az Ég és Föld, afiak élete és a szülők világa elszakadt egymástól, és így elszakad a mai fiatalabbtól saját emléke is. Ezt a drámát vállalni kell, végig is kell vinni, még akkor is, ha szüléink, ha magunk ellenében. És itt Nagy László egy percig meg nem inog, a búcsúzás érzelmi oldala mindig az értelmi rendező-erő kontrollja alá szorul. Ami bizonytalanná teszi, ami kérdőjeleivel nyugtalanítja: az új berendezkedése. A falu átalakulása a közösségi forma megváltozását hozza magával, a technika pedig az ember teljes környezetét átalakítja. Az Atya átkozódó hangja és a Fiúk hetyke válasza nem megnyugtató párbeszéd mostani kötete zárásában sem, mint ahogy a versben bújdosó haramiává lényegült költő, a tengernek fordított ifjú pár és a két bárdcsapás közti életet élő ember képe sem elnyugtató portré. Mindegyik egy-egy változat, mindegyik egy-egy út figyelmeztetése. De mindegyik a küzdelem kimerevített pillanata: és ez fedi fel a Nagy László-i verstechnika lényegét. A küzdelem ugyanis nem ért még véget, mindnyájan ennek részesei vagyunk. Megoldás: még nincs, ez a küzdelem során alakul. Ideális kép? Azt fel lehet rajzolni: egy pillanatra így jelentkezik a Menyegző-be szőve: mert csillagok lázítnak minket a legnagyobb nászra, hogy virágpor-cirmos arcunk elijessze az örök halált, hogy szerelmünk eszményi szagától a május teljes legyen, lepattant gombjainktól tücskös és jánosbogaras az éj, szerelmünk harmatától erős a smaragd mező, Ez a törvény, ,,amit immár a tiltakozók is tisztelni kényszerülnek”, de a jelen mégis: arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban, bűvölve mozdulatlanná Megvan az ígéret, mert kéz a kézben, várva a ceremónia végét, viseljük a jelképek ünnepi gyötrelmeit, mégis, a versben más már nem történhet, nem érkezhet el a ceremónia vége: S mi felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben, arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá! Ez a mi pillanatunk: az átmenet. De nem minden pillanat átmenet a történelem menetében? És akkor a „ceremónia vége” soha; tehát valóban az idill, a végső megoldás halott? De akkor miért kell bolondul küzdeni a szépért? Hiszen a törvény immár érvényes, a tiltakozók is elismerik. De a megvalósulás mindig is folyamat. És a folyamat: mindnyájunk tetteinek összegeződése. Tehát, ha már a törvény megvan, mitőlünk függ, hogy mikor teljesedhet be, azaz: mindnyájunk számára igenis feladat „küzdeni bolondul a szépért”. * * * 76
