Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Matkópusztai mozaikok
ZÁM TIBOR VALÓ VILÁG MATKÓPUSZTAI MOZAIKOK (Bevezető) 1974 telén és a rákövetkező év tavaszán hónapokig házaltam a matkó- pusztai tanyavilágban. Látogatásaim alkalmával kérdőíveket töltöttem ki, jegyzeteket és magnetofon-felvételeket is készítettem. A tömegében imponáló anyag tartalmában mégis szegényesnek tűnik első látásra: nincsenek benne meglepő újdonságok, se olyan dolgok, amikről nem volt tudomásom vagy sejtésem az anyaggyűjtés előtt. Módszereim fogyatékossága is oka lehet a „kudarcnak”, de valószínűbb ok a kutatott tér — a tanyavilág (nevezzük Matkónak, Bugacnak, Köncsögnek, vagy ahogy akarjuk a Duna— Tisza közi homokháton), aminek a színképe lényegében olyan, mint 3—4 évvel ezelőtt volt. A tanyakutatás által akkor rögzített jelenségeknek legfeljebb a belső aránya változott, de az átalakulásnak új irányai — amelyek meglepetésként hatnának — nincsenek. Ennek hátterében a tanyapolitika tartózkodása és türelmessége áll. A kormányzat alapvető gondjain kívül esik a tanyavilág rohamos korszerűsítését célzó nagy horderejű beavatkozás, de olyan intézkedések sincsenek, amelyek a településforma gyors felszámolását céloznák. E sajátos tolerancia a lassú változásoknak kedvez. Túlzás volna ugyan azt állítani, hogy rendre eltűntek a tanyai anakronizmusok, vagy maradéktalanul feloldódtak az életformaváltás görcsei, de kétségtelen, hogy a türelmesség megnyugvást, tisztulást érlel, és a régebben összezavarodott dolgok elrendeződését segíti. Ha a szociográfus a nem is olyan távoli múlt drámai helyzeteinek emlékké halványo- dását fogja vissza a néptudatban, ha a helyüket megtalált emberek sokaságának nyugalmát tapasztalja, ha vizsgálódása közben a néprajzi motívumok sűrűbb felbukkanását észleli, mint a szociográfiaiakét, akkor még sincs oka keseregni anyaga „szegényességén”, se azon, hogy nem nyújthat drámai helyzetekben és izgalmakban bővelkedő írást az olvasónak. Népköltési kezdemények A Matkópusztán gyűlt néprajzi anyag a maga természete szerint két csoportra oszlik: misztikus elemekre (babona, ráolvasás, rontás, varázslat, szemmelverés) és népköltészetre. A misztika körébe vágó dolgokat (amelyekkel főleg idős emberek hozakodnak elő) úgy jellemezhetném, mint talajmetszetben a mélyre került, de jól felismerhető réteget, amely csak néhol gyűrődik fel a termőtalajig. A népköltészet (főleg a népdal), szemben a misztikussal, széles felszíni réteg; bár a népélet kétségtelenül sorvadó tudattartalma már, még él, öröklődik, sőt keletkezik. Ami egy különböző életkorú kecskeméti asztaltársaságról már ritkán mondható el — az ti. hogy tagjai ugyanazon népdalok ismeretében alkalmi közösséggé válnak — Matkópusztán, a megyeszékhelytől 15 kilométerre még érvényes. A névnapok és disznótorok meg-megismétlődésekor a rokonok és jó ismerősök összejönnek. „Ilyenkor úgy danolunk, mint a fene” — tájékoztat egy fiatalasszony. Egy idős ember meg sóhajt: ha ő úgy tudna dalolni, mint szeretne, nem Tóth Ferencnek hívnák, hanem Dalosnak. „Szoktam énekelgetni”, mondta a megkérdezettek többsége. Egy asszony válaszolt úgy, hogy ő is sok nótát tud, de ha dalolt, mindig bánat érte ... 35
