Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Matkópusztai mozaikok

Természetesen a matkói dalkincs sem tiszta már: magyar nótával elegyes. A pusztán élő két nótafa, Szeleczki Mihály és Tánczos Péter bácsi, akiket a kecskeméti népzenei találkozókon is gyakran szerepeltetnek, tudja a különbséget. Viszont Tóth Ferenc bátyámnak mindegy: a Bogár Imre és Endre báró balladájával (aminek egy-egy szöveg- változatát magnóra mondja) egyenértékűnek véli azt a nótát, hogy „Megkondult a kecskeméti öreg templom nagy harangja.” Romhányi Béla egykori juhász pásztordalai közt is ott van a kakukkfűvel benőtt sír.

A dalkultúra romlásának emlegetése itt nem ítélet, csak az ismert tény közlése. És az sem ítélet, csak Kecskemét környéki jellegzetesség, hogy a népköltészeti kincs egy része nem kész, nem kiforrott, inkább átmeneti; a szöveg nem hibátlanra csiszolt, a dallamváltozatok is halványabbaknak tűnnek az összehasonlításban. Erre a hivatásos népzenekutatók már korábban felfigyeltek. A népi emlékezet gyarló és a hallása sem jó a népköltés minden terjesztőjének. Némely népdal, -ballada, -mese éppen terjedés közben halványul el dallamában, döccen ki ritmusából, vagy lazul fel szerkezetileg.

Néhány szemléltető példát: A Busa Lászlónétól hallott balladában a szerelmesek tragédiáját a lány szüleinek ellenkezése okozza. A fiú képtelen elviselni, hogy szerelme másé legyen, ezért megöli és magával is végez. („Haljunk meg hát mind a ketten egymásé’.”)

E négy 4 soros páros rímű (3 ütemű 11-es) és egy 6 soros strófából álló balladán inkább a kialakulatlanság érzik: építkezése epikai, a cselekmény időrendjét hézagtala- nul követő. Némelyik sor suta: „Gyula így szólt Jolánkához, te é d e s”, azután meg „Letérdelt és rálépetta nyakára”. Az erkölcsi tanulság kimondásában nyílt, a klasszikus balladai szerkesztésre nem jellemzően didaktikus. Az ismeretlen szerző így fordul a szülőkhöz: „Ne nézzétek azt a nagy gazdagságot/ Csak azt az egy igazi boldogságot”.

Mesét is hallottam ilyen „tökéletlent”, amelyről nehéz volna eldönteni, hogy félbe maradt-e, vagy elfelejtődött. Egy Nebizdrá nevű legényről szól ez a se füle, se farka mese, amely nem más, mint ötletszerű, funkciótlan varázslatok laza füzére, azzal a hiányérzetet hagyó befejezéssel, hogy „ezeket mind a Nebizdrá csinálta”. Ebben a mesében még a különös névre jellemző cselekedetek sem formálódtak meg, — vagy már kihullajtotta őket a népi emlékezet.

Másfajta dolgok találgatására késztet az alábbi népdal két szövegváltozatának összehasonlítása.

1. „Szegény paraszt mindig kinn laksz a tanyán,

Fene megesz a lebencsen, a tarhonyán.

Télen hideg, nyáron nagyon meleg van.

A’ csuda, hogy a jó lélek benned van.

2. „(Te) Kurva paraszt mindig kint vagy a tanyán,

Hétről hétre büdös vagy a tarhonyán.

Nyáron meleg, télen, jaj, de hideg van,

Az csoda, hogy a szent lélek benned van.”

Az előbbi szöveg, amelyet Kálmán Lajos népzenekutató 1940-ben gyűjtött Szabad- szálláson, feltehetően hamarabb keletkezett, mint az 1974-ben talált matkói változat. Bár az első változat második sorában megdöccen a ritmus, és a negyedik sorban a „jó lélek” jelzős összetétel más jelentést hordoz, mint a „szentlélek”, az első változat jobb: a népköltő úgy beszél a tanyai ember nyomorúságáról, hogy önsajnálata még a

36