Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Szalai Csaba: Versek (Meg ne szégyenülne ..., Boglya-őr, A jelvény elveszett, Vonuló alkonyaiban)

megdöglött lovának a lába, feje. A kötél elszakadt s én zuhantam lefelé a kútba. Nagy zökkenésre ébredtem, a saját rúgásomra. Testem verejtékben úszott. Kint már hajnalodon, a nyári reggel millió, parányi hangjával kezdődött egy újabb nap . . .

Elmúlt már augusztus közepe, amikor egy késő délután felkelhettem, s kimentem az udvarra. Szinte ismeretlennek tűntek a poros, tikkadt, láthatóan már enyészetnek indult növények. Az égen is látszott, hogy megtörtek a nyári sugarak, homályosabb, opá- losabb volt az irdatlan kékség. A természet belefáradt a rekkenő nyárba.

Ültem a kisszéken. Szilvát és friss, immár az új búzából sütött kenyeret ettem. Anyám mellettem babot fejtett, s a félig érett szemek tompa koppanással estek a kék, zománcozott tálba. Néztem a naplementét, amely az istálló és a disznóól között sárga ragyogásban tündökölt. A házak mögötti szikár akácosnak csak vázlatos rajzolata látszott a fényben. Haragudtam a napra, erre az egész nyáron tüzet, hőséget zúdító szörnyetegre. Eszembe jutott, hogy még mindig nyár van, s ez a nyár engem néz nagy, sárga szemével: a lebukó nappal.

— Anyám! Sárga szeme van a nyárnak. Nézze csak! — s a nap felé mutattam.

Anyám kezében megállt az éppen soron levő babhüvely. Először a disznóól felé nézett, majd kétkedő tekintetét felém fordította. Láthatóan nem értette miért mondom én ezt. Úgy vélte, hogy még nem gyűrtem le egészen a betegséget.

— Minden nyár egyforma fiam, a maga küszködésével, munkájával. Majd ha nagy leszel, magadtól is rájössz erre — s ujjai ismét megindultak a tál fölött.

Nem töprengtem szavai értelmén, ettem a szilvát és néztem a nyár nagy sárga szemét, a csenevész akácoson átvilágító napot, amíg észrevétlenül körülvett az este.

SZALAI CSABA

MEG NE SZÉGYENÜLNE...

Csókoló galambok földig ereszkednek, fordulása vagyon az én rossz kedvemnek, bársony fecskeollók nyíló sivogásban, acél húr szakadna: olyan földzúgás van.

Csak egy pillanat még, fölrekken a meleg, felhők ereszéből csendült eső pereg, menny köve se villog, dühöm se sustorog, nem cserdítenek az égi nagy ostorok.

Ó, ha hallás lennék most amikor „látok”, hallanám a porló hangya-mák darálót, ó, ha futás lennék március kaptára, futnék addig, amíg méhet zöng a nyárfa.

24