Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

— Vezesd haza! — és a !ó kötőfékét a lány kezébe adta. A lány kérdő pillantást vetett apjára, de az elfordította tekintetét. Ida megindult a ló mellett a poros úton hazafelé. Már eltűntek a házak között, a nézősereg is szétoszlóbar, volt, mikor Kajtár odaszólt Kokicsnak:

— A zsákokat meg hordd haza a hátadon — s otthagyta. Elmenőben ismét megbánta, hogy letegezte az öreget, de az indulat, a düh, az állat sajnálata még mindig forrt benne. Kokics ült az útszéli fűben, s várt, várt hátha arra jön valaki. De senki nem jött arra. Mígnem órák múlva váratlanul megjelent Kajtár két felszerszámozott lovával, vállán pedig egy kocsirúddal.

— Na, jöjjön Pali bátyám, segítsen befogni — szélt oda az út szélén kuporgó Kokicsnak, aki gondolkodás nélkül, meglepő fürgeséggel pattant fel. Pillanatok alatt befogták a lovakat. Az erős, jól gondozott állatok az első szóra indítottak és nyugodt tempóval kihúzták a szekeret a homokból, s meg sem álltak Kokicsék nagykapujáig, illetve az udvar közepéig. Ott Kajtár szó nélkül leakasztotta a hámfáról az istrángot, kihúzta a rudat, vállára lendítette, s a hajtószárat fogva megindult szeretett lovai után kifelé az udvarról.

Kokics lován nem lehetett segíteni. Csak feküdt a szalmán, szemét is ritkán nyitotta ki és harmadnap reggelre megdöglött. Teste felpuffadt, lábai égre meredve szét- álltak.

Szólni kellett Répásinak, s néhány szomszédnak. Vagy öten húzták kifelé a dögöt az istállóból kötelekkel, kézzel, ki hogyan fért hozzá. Kokics felesége és lányai ott szipogtak a folyosó végén. Szólni, hangosabban jajgatni nem mertek, némán figyelték a szégyent.

Kokics Pál a ló farkát markolta meg és teljes erőből húzta az állatot kifelé. Senki sem vette észre, hogy a ló egyik hátsó lába megakadt az ajtófélfában. Addig húzták, míg a merev végtag egyszerre kiakadt és iszonyú erővel vágta fejbe Kokicsot, aki eszméletlenül zuhant az udvar közepére.

A faluban persze rögtön elterjedt a híre az újabb szerencsétlenségnek, s ki-ki vér- mérséklete, beállítottsága szerint vélekedett róla. Volt, aki isten büntetését látta a döglött ló rúgásában, más röhögött az öregen, megint más pedig kifejezésre juttatta, bárcsak Kokics is megdöglött volna, mert ilyen ember nem való a világra.

Az igazabban ítélők azonban tudták, mitől szorult ekkora méreg a kis öregbe. Három nő volt körülötte, fia nem született, aki segítségére lett volna a munkában, enyhítve az öregedő apa terheit. A lányok szorgoskodtak ugyan, de csak lányok voltak. Az öreg egymagára maradt tehetetlenségével, gyülemlő gondjaival, fogyó erejével. Kivert kutya volt a családban, mégha kordában is tartotta a fehérnépet. Bizonyára bosz- szantotta, hogy fél szemét valaha elvesztette. így aztán igen gyakran csupán a kitörő indulat, az érthetetlen düh volt egyetlen érvelése.

Egy hét sem telt bele, Kokics kikelt az ágyból,sfején hatalmas turbánnal járkálta faluban. A kötésből csak az orra, szája, s vérben forgó egyetlen szeme látszott ki. Ez a szem haragosan, szikrázva tekintett az ismerős falusi világra. Szégyent nem viselt lova dicstelen elvesztése miatt. Hamarosan szerzett egy jármot, két tehenét befogta, s újra közlekedett. Ősszel már ezzel a fogattal hordta be a termést, sőt másnak is vállalt fuvart. A tehénfogattal kanyarodott be egy alkalommal a szomszédos faluban a malom udvarára is, őrletni.

Meg is jegyezte ott a nagyfülű Görbe Antal:

— Osztán nehogy ezeknek is alágyújts Pali, mert megsül a tőgyük, és nem adnak tejet.

21